Idős úr. Még 1956-ban távozott Magyarországról, így azok közé a magyarok közé tartozik, akik magyarságukat büszkén és méltósággal őrzik, hiszen az életkoruk miatt is megszépül minden régi emlék, akár jó, akár rossz, bár a történelmi tényeket nagyon is az emlékezetükbe vésik.
Ő is megjárta a hadak, azaz Ausztrália tájait, vagy inkább útjait. Mégis az övé amolyan ezüsttálcán kapott jó élet, igaz ő is sűrűn szidolozta azt a tálcát. Jól nősült, gazdag lányt vett feleségül, és három szép gyerekük született. Tehetséges mérnökként gyorsan haladt a ranglétrán, szépen keresett, szépen éltek, az ő élete valóban napfényes volt.
Egészen addig, míg egy váratlan fordulattal feleségének egy régi budapesti barátnője lett a vendégük hosszabb időre. Az előre semmit sem sejtő feleség hívta meg régi barátnőjét egy kis ausztrál kiruccanásra.
Vannak férfiak, akik egész életükben vadásznak, és nem hagynak ki egy lehetséges vadat sem, rámozdulnak minden mozgó női célpontra. A szűkebb és tágabban vett környezetük így fogadják el őket.
„Ő már csak ilyen”, mondja a feleség, a család, a barátok. Legtöbbször több a flört, mint a valós megmérettetés, de sokszor, ha a házasságok nem is borulnak, de inog az alap, majdnem dől a ház. Van jó néhány eset, ahol nem csak dől, szinte robban az addig szépen felépített, néhol ingoványos, néhol biztos, stabil talajra épített otthon.
Ugyanakkor vannak azok a férfiak, akik egész életükben hű férjek, gyerekeik példaképei, szerető családapák, akik bár kissé unalmasak, de a környék összes nője az ő feleségeiket irigyli. Hiszen a feleség velük örökké biztonságban van, a férj nem csapodár, nem kell tartani sírós, veszekedős estéktől, nem jelenik meg a rém, a válás szelleme, nem kell magyarázkodni a gyerekeknek, hol van a papa.
Ezek a férfiak is többnyire jóképűek, vagy csinos, jó kiállású igazi „hendszám” férfiak, csak éppen családcentrikusak és nincs az a nő, akiért a megszerzett nyugalmat feladnák.
Nevezzük őt L.-nek, nos, L. is ilyen volt egészen addig, amíg be nem lépett az otthonába, a feleség magyar barátnője. Ott vége volt mindennek. Olyan elementáris erővel zúdult rájuk a nagybetűs szerelem, ahogyan csak lehet.
L. egész addigi, visszafojtott vágyakkal teli élete ott, abban a kapcsolatban tetőzött, és úgy, hogy egyáltalán nem tudták féken tartani sem érzelmeiket, sem az eseményeket. L. döntött, azaz mindent borított, elhagyta a családot, és a nővel új életet akart kezdeni itthon Magyarországon. Az sem zavarta, hogy a felesége beadta a válópert, és az ügyvéd hiába figyelmeztette L.-t, ő minden vagyonáról lemondott, loholt haza az új szerelemmel. Tudta, hogy jól él majd itthon, a meglehetősen jó ausztrál nyugdíjából. Aztán beütött a krach, valahogy itt már nem működött a dolog. Döcögősen ment, se neki, se a másiknak nem okozott annyi örömet, mint ott, akkor a kezdettekkor.
Talán a hirtelen, de későn jött vágy, az öröm, hogy ezt így is lehet, a kapuzárás utáni érzelmek túlcsordulása, a fene se tudja, mivel lehet magyarázni ezt a hirtelen pálfordulást. A kapcsolat becsődölt, L. pedig nem sokkal Magyarországra érkezése után visszautazott Ausztráliába, és próbálta volna újra a régi asszonnyal immár bűnbánóan. A volt feleségénél azonban olyan nagyfokú volt a csalódás, és a sérelem, hogy szóba se jött, nem hogy a kibékülés, a nő a minimális kommunikációt is megszakította volt férjével.
Többé sem a minden ponton sértett feleség, sem a már felnőtt gyerekei nem kegyelmeztek és nem bocsátottak meg neki. A valaha volt közös házukba nem térhetett vissza, ő semmit sem kért a váláskor, így lényegében a régi munkahelye és az állam megsegítésével jutott egy kis bérelt ingatlanhoz, amelyben elkezdte immár egyedülállóként közel a hetvenhez, új, család nélküli életét. Mintha az előtte való több évtized meg se történt volna.
Mikor megismertem elmesélte, hogy a legidősebb gyereke, a nagyobbik fia, néha hajlandó vele találkozni, de a családja többi tagja nem, sőt a menye női szolidaritásból még az unokákat sem engedte a közelébe. A lánya egyáltalán nem állt vele többé szóba, de egy öröme azért mégis volt, mert a legkisebb gyereke, az, aki már akkor is a negyven felé tartott, ő lett az egyetlen vigasza és támasza.
A legkisebb, a jóképű, karrierjében teljes férfi, hirdette és élte az apja talán soha ki nem mondott szabadságvágyát. Amikor L. büszkén mutatta a fia képeit, az izmos, láthatóan boldog negyvenes férfi egy dögös motoron ült, és olyan érzésem volt, ő lesz az, aki L. helyett megéli majd azt az életet, amit lényegében L. is szeretett volna magának, valamikor régen.
L. a foglalkozásából adódó, kinti viszonylatban is említésre méltó nyugdíjából élt, minden évben hazalátogatott, körutazgatott határon innen és túl, eközben méltósággal viselte egész életében való egyetlen, de példátlanul rossz döntését, a totális bukását.
MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!