Egy egykori templomkerülő vallomása

Néhány napja, miután megmutogattam és elküldtem a Karácsonykor készült fotóinkat, néhányan csodálkozva kérdezték….”hogy kerültetek ti a templomba”?

Jogos volt a kérdés mert nem nagyon voltunk ismertek templomba járásunkról. Gondoltam hát, jobb ha elmesélem, hogy is történt, mielött az álszent bélyegzō a homlokunkra lenne nyomva. Pedig, hiszitek vagy nem a templomba járás már hagyományos lett nálunk. Tavaly óta. Bevallom, nem a bünbánat, vagy a hitbuzgalom az oka. Inkább talán csak a fáradt vándor nyugalomvágya és nagyfoku  kiváncsisága volt az ok.

Az úgy történt, hogy tavaly,  amikor itt volt a húgom Perth-böl látogatóba, Karácsony reggelén, a szentestei vacsorától eltelve ébredtünk. A hugommal és nejemmel együtt mi hárman úgy döntöttünk, le kellene járni egy kicsit abból a sok jóból! Igaz, én egy kicsit huzakodtam, hogy túl meleg van stb; de le lettem szavazva …mint Hillary 2016-ban. (Hops…elnézést, nincs politika! ). Szóval, nekivágtunk, megtettük  a jóútra térésünk elsō lépéseit.

Double Bay-hez érvén, ott van egy utca egy amolyan szép emelkedővel, melynek teteje a Darling Point Road-ba torkollik. Annak sarkán pedig van egy szép építészeti remek, egy Anglikán Templom. Mindig csodáltam, szerettem, sokszor megbámultam. Kívülről. Nagy érték az ilyen a mai építészeti stílusok borzalmasan barbár világában. Csodáljuk csak, amíg még lehet, amíg meg nem veszik a külföldi befektetők és építenek helyébe rideg, ronda öröklakásokat. Hát, amire az emelkedőt meghágtuk és a templomhoz értūnk, a melegtöl (meg a sok beiglitől) ugyancsak lihegtünk szuszogtunk, izzadtunk. A szép templom meg ott állott elöttünk. Tárt kapukkal. Nosza…itt az alkalom megnézegetni belülről is és egy kicsit leülni a hűs boltívek alatt! Beléptünk.

Igen ám..de Karácsony reggelén a Szentmise közepén a templom tele volt. Minden egyes ember szépen kiöltözve ünneplōjébe, vasárnapi legjobbjába. Ahogy az illik. A hölgyek habos ruhakölteményekben, széles karimájú kalap-csodákkal a fejükön, az urak elegáns öltönyökben, szép nyakkendőkkel. Gyermekek hasonlóan, amúgy schneidig módra kisuvickolva. Mi meg csak ott álltunk, mint három pásztor, rongyainkban, kifáradva, kiizzadva. Már szöktünk volna, de fülön csíptek. Ne menjünk, maradjunk! De szabadkoztunk, hogy hát hely sincs, meg hát így öltözve…meg, hogy különben is, nem is vagyunk Anglikánok. Nem baj, nem baj, mondák, csak beljebb, beljebb, majd ők csinálnak még helyet és, hogy ott mindenkit  szívesen látnak.

Ennyi szívélyes invitáció után, nem mertünk nemet mondani, Istentelennek tünni Szent Karácsony Napján. Mert hát nem is vagyunk azok, csak a templombajárás nem az erős oldalunk. Engedelmeskedtünk és így bevezettek minket, végig, az ünneplő közösség padsorai között jól előre, hogy majd oldalt csináljanak nekünk három helyet. Szerencsére, az áhitatos nagy gyülekezetböl, csak páran vetettek felénk csodálkozó pillantásokat, hogy vajon kik lehetnek ezek, ilyen VIP fogadtatással? A többiek szeme és füle a tisztelendő atyán függött akinek, miután megjelentünket nem tudta nem észrevenni, egy enyhe mosoly jelent meg a szája-sarkában. Ezt nem tudtam mire vélni. Talán nem illő öltözetünket mosolyogja meg, vagy örül az elveszett bárányok megtérésének a nyájhoz??

Onnan kezdve igen jól éreztük magunkat. Jó hűvös volt ott, kellemes volt az orgona-zene a kórussal, a zsoltárok zongora és trombita kísérettel. Amikor mindenki felállt énekelni, mi is felálltunk és igyekeztünk mi is énekelni. Amikor imádkoztak, mi is imádkoztunk, magyarul elmotyogtuk a mi imáinkat a már eltávozott és jelenlegi szeretteinkért. Na meg persze sajátmagunkért ist, hiszen valamennyiünk, amikor nagy szükség van rá, a Mennyekből várja a segítséget. Szóval úgy éreztük, otthon vagyunk. Minden szép volt. Megpihentünk testileg és lelkileg. Örömmel, felüdülve szorongattuk a szomszédaink, körülöttünk ülōk kezeit  amikor arra került a sor. Akkor aztán, megindult a perselyezési folyamat. Egy kicsit zavarba jöttünk, mert csak az újságra való, induláskor sebtiben  zsebrevágott kevéske apró csörgött a zsebemben. Hát persze azt feláldoztuk. Jól tettük, mint később kiderült az újságos úgyis  zárva volt, lévén Karácsony!

Amikor kifelé mentünk, a Tisztelendő úr kezet fogott és több-kevesebb szót váltott minden hívőjével.Nem lehetett észrevétlenül kisurranni Amikor reánk kerül a sor, gyorsan megköszöntem a szép misét és sürgősen átengedtük a porondot a mögöttünk állóknak, mielőtt a kedves Atya kérdezhette volna, hogy tulajdonképp  kik is vagyunk és mi szél fújt is minket ide, az ő bárányai közé.

Hát ez így történt, tavaly, pont egy évvel ezelött, és miután húgom idén újra eljött Karácsonyra, és újra nagy volt a vacsora, újra úgy döntöttünk – most már céltudatosan – újra összehozzuk a gyalogtúránkat, a jól-sikerült Karácsonyi Istentisztelettel egyetemben,. A változás mindössze annyi volt idén, hogy most csak a  11 órai misére értünk oda és úgy vittünk anyagi fedezetet a  zsebeinkben, hogy most már tudatosan számítottunk a perselyezésre. A második misén már kevesebben voltak így könnyebben kaptunk helyet, nem annyira a VIP sorban, inkább egy szerényebb oldalhajóban ahol nem tűnt olyannyira kirívónak szegényes öltözetünk. Újra kellemes volt az ünnepélyes templomi mise, újra igen jóléreztük magunkat. Megbeszéltük, miután kellően felüdültünk, testben és lélekben, majd a perselyezés után, az áldozáshoz sorakozó tolongások közepette, mi szép csendben visszavonulunk. Vártuk a perselyt, vártuk, egyre, de csak nem jött. Tovább várakoztunk, de hiába, mert ezúttal elmaradt az alamizsna gyűjtés! Egyszer csak, amikor a hívők elkezdtek sort formálni az áldozáshoz, jónak láttuk, hogy most kell megszökni. Úgy is történt, de egy sarokkal odébb elkapott minket a bűntudat. Lényegében, így most megloptuk a Jóistent! Megfogadtuk, hogy adakozunk és most meg megszöktünk?

Bűntudattal visszasompolyogtunk, hogy fizessünk bűnünkért, a szokásosan oda helyezett, főbejárati nagy perselyláda igénybevételével. Hát képzeljétek, sehol a láda! Se kicsi, se nagy. Csodálkoztunk, ma nem lehet itt adakozni? Akkor aztán, egyszerre  csak találtunk egy kredit kártyának való fizető szerkentyűt. Hát… pénzünk volt, szépen előre elkészítve, de kredit kártyát azt nem hoztunk magunkkal! Nem volt mit tenni, csalódottan elballagtunk. A tudattal, hogy a Jóistennek adósai maradtunk.

De, nyugtattuk magunkat, jövöre is jövünk, s majd hozunk kredit kártyát is, pénzt is és  akkor majd leróhatjuk a restanciánkat. Na…ha már megkérdeztétek…elmondtam.

Reméljük jövőre újra elmondhatom, mindnyájatoknak!

Jakab Gábor