Megszületett a magyar ige. Sajnos! A szó ugyan idegen szóból származik, ezért bár magyarított változatban használjuk, beszéd közben mégis a világon mindenki érteni fogja, miről van szó.
Mit jelent a szó: Bekovidoltam
Azt jelenti, hogy a 2020-ban Magyarországon elsőként márciusban regisztrált járvány hordozója, egy szabad szemmel nem látható, de annál pofátlanabb, agresszív, apró kis vírus hozzám költözött. Konkrétan belém, de ez nem hangzik túl jól. Mégis így történt. Ezért bekovidoltam sajnos.
Pozitív lett a tesztem és most izgulhatok, hogy a férjem, feleségem, a gyerek, a mama, a papa, a barátnőm, a barátom… elkapta-e. Ha bármelyikük is pozitív lesz, akkor már többes számban ragozunk tovább: .Bekovidoltunk
Mit jelent a szó: Kikovidoltam: Az apró, de annál agresszívebb, a világ jelenleg leggyűlöltebb élőlénye végre megorrolt rám, és távozott a szervezetemből. Fellélegezhetek! Van két negatív tesztem. Most már „csak” a többiek miatt kell izgulnom.
Ha a helyzet olyan lenne – de nem olyan – mulatságosnak tartanám. Ez a kis apró izé, ez a kis erőszakos, ráadásul a felszínén pofátlanul koronát viselő kis valami erősebb, mint például egy 180 centis, 120 kilós ember. Vagy két másik. Vagy 100 millió másik. Egyszerűen erős.
2020 február végén már lehetett sejteni, itt valami készülőben van. Semmi jóra nem számítottunk, de még szinte a tudatlanság bódító érzésével indult a magyar kovidolás.
Home Office-ban dolgozom ezért különösebben nem izgultam, hogy nem kell bemennem dolgozni, itthonról is elintézhetek mindent. Eddig is ezt tettem. Ráadásul ebben az első hullámnak nevezett élethelyzetben valahogy úgy éreztem, szinte eufórikus állapotban voltunk mind.
A közösségi média felületekre jöttek a videók más külföldi országokból, elsősorban a mindig érzelmes olaszoktól, amint az erkélyen zenélt, vagy énekelt valaki, aztán csatlakozott hozzá a többi, énekeltek, tapsoltak, mi pedig lájkoltunk, megosztottunk vadul. Találkozni egymással, átkocogni egymáshoz egy kis dumcsira, elborozgatni együtt, azt nem lehetett, de a közös zenélésnek nem voltak határai.
A lakótelepen ezen felbuzdulva néhányan magnót tettek ki esténként, a tavasz gyorsan érkezett, már zöldelltek a fák, a nap melegebben sütött, mint máskor, fürdőruhában lehetett sütkérezni a teraszokon. A felettem lévő család teljes létszámban otthon volt, a máskor idegesen kiabáló nő, halkan és kiegyensúlyozott hangon beszélt a kislányával, a férj pont kétszer annyit bagózott, és én kétszer annyit szimatoltam az alatta lévő teraszon, mégis olyan furán jónak tűnt az egész. Bódultak voltunk, azt se tudtuk, hogy mi van, mi lesz.
Aztán már csak időkorláttal lehetett boltba menni, idős és fiatal nem taposta egymás lábát, aztán kicsit összekeveredtek az idősávok és már vadul taposták egymás lábát az emberek, a hangulat egyre idegesebb lett.
Már maszk kellett a szájra, eleinte vicces volt, valljuk meg addig inkább kiröhögtük az ázsiaiakat, akik kötelességtudóan hordták egy-egy influenzajárvány idején. Most nem volt min röhögni. Varrtuk, vettük, ajándékozgattuk egymásnak a maszkokat. Feketét, fehéret, színeset.
Hetekig otthon maradt az ország egy része, egy másik része viszont emelkedett veszélyhelyzetben kettőzött erővel tette a dolgát. Kereskedelem, egészségügy, közlekedés, szállítás és hasonlók.
Az egészségügyi dolgozóknak tisztelettel este 8-kor tapsoltunk az ablakokból, a teraszokról. Könnyes tapsok, de aztán ez is elmaradt.
A közösségi oldalakon megjelentek a nagy megmondók, akik addigra már valamilyen indokkal találkoztak az egészségügyben megfáradt környezettel és vad szidalmak érkeztek a taps helyett. Megemelt ápolói és orvosi bérekről jöttek hírek, és ezzel egy időben erősödtek a szidalmak, hogy képzelik, minek az, nem is érdemlik meg.
És hopp, eljött az első hullám utáni szakasz. Nyári kimozdulás, tömeg a strandon, a Balcsin, a mindenféle tavaknál, a folyók partján, a hegyekben és bárhol, ahol egy pocsolyányi víz, vagy egy erősebb facsoport volt található. Mindenki menni akart nyaralni, mert elég volt a bezártságból. Bringáztak, úsztak, kocogtak, sportoltak, andalogtak, néha kreháltak, tüsszögtek, ettek-ittak, dumáltak, öt centire egymástól boldogan! Végre kinn a szabadban, végre együtt!
Eközben a kórházakba egyre több beteg érkezett, egyre többen kovidoltak be, és kovidoltak ki, de egyre többen sajnos átkovidoltak egy másik világba, krónikus betegek, idősek, és fiatalok, sosem volt betegek, aztán ismert emberek, egyre többen. Még felkaptuk a fejünket, még tág pupillákkal bámultuk a képernyőt a hír hallatán, de lassan egyre kevésbé lepődtünk meg, egyre kevésbé mondtuk: „Úristen, ez lehetetlen!” Mert minden lehetségessé vált!
Megszoktuk, belefáradtunk, belefásultunk, beleuntunk, elegünk van, nem tudjuk hol lesz a vége, hogy lesz a vége! Depresszió a munkahely elvesztése miatt, a szeretteinkért való aggodalom miatt, a bezártság miatt. A jövőkép egyre homályosabb, a megoldás egyre távolibb! Pedig nagyon akarjuk már a végét, és piszkosul rühelljük ezt a kis „koronás főt”.
Most nem tudom, mi van. Mert, ha van az a valaki, vagy valami, abban a másik dimenzióban, aki, vagy ami teremt, és eligazít, és dönt a sorsunk felett, most szívesen leülnék egy beszélgetésre vele. Persze kizárólag maszk nélkül. Hogy lássam az arcát, és a reakcióit.
Mert lehet, csak bebeszélem magamnak, de egyre kevésbé kapok levegőt a maszk alatt, egyre nehezebben viselem a maszkot, egyre nehezebben hallgatom a híreket, és egyre türelmetlenebb vagyok.
Úszni akarok az usziban, és az Egyiptomi kiállítást akarom a Szépművészetiben. Be akarok ülni a Hauerba, meg a Ruszwurmba sütiket falni, a barátnőimmel dumcsizni, és egy óriás rántott húst akarok enni egy étteremben. Nyaralni akarok egy őrségi kis faluban, vagy valahol a Zalában, vagy egy wellnessben ájuldozni a tavaly óta kerekebb lett fazonomon.
És jajj! Nem akarom, hogy átkovidoljon bárki is a másik dimenzióba!
Nem bánnám, ha újra zengne az ég a repülőktől, ha nem kellene ijedten elugranom a boltban, ha valaki eltüsszenti magát, ha láthatnám a másik mosolyát, és ha ő is látná az enyémet, mert nem takarná a maszk.
Tudom, az oltás lesz a megoldás! Vagy valami más, mert valaminek lennie kell!
De addig is, Te ott fenn, vagy bárhol, ahol éppen intézkedsz, várlak egy beszélgetésre! Tea van, kekszet hozok, te pedig kérlek, ha máshogy nem is, de vidd magaddal ezt a nagyon apró, nagyon pimasz, és pofátlanul koronát viselő kis izét!
Kovács Hédi
újságíró, Budapest
MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!