Aki bátor és minden helyzetben tud mosolyogni

Milyen piszok erősnek kell lenni annak, aki hazát vált, aki egyszerűen feladja, ami addig volt, és valami ismeretlenbe, újba kezd! Mennyi erő kell ahhoz, hogy valaki belekezdjen és végigcsinálja!

És bár a hazaküldött képeslapok, vagy a ma már inkább video üzenetek, digitális képek, mind a napfényes óceánpart mellől érkeznek, mégis sok esetben keserűség is bujkál mögöttük, bár a „feladó” soha nem adja fel! Erő, asszony a neved? Szerintem a legtöbb esetben igen. 

Szánalmasra sikerült esküvőmön, ott Sydney-ben ismertem meg azt a házaspárt, amelynek a nőtagja talán a világ legszélesebb és legszebb mosolyának tulajdonosa. A már előre látható rossz döntésem miatti viharvert állapotomban felemelő érzés volt, amint megláttam azt a gyönyörű mosolyt, és meghallottam egy igazán vidám – ma már tudom sokszor csak annak tűnő – nevetést.

Egy fekete hajú, szép nő nevetése volt. Ott, abban az akkor már láthatóan „meg se kellett volna történnie” esküvőn végtelen hálás voltam neki, mert zavarodottságomban kissé erőre kaptam, ha rá néztem.

A mosoly, a kedves nevetés, ami a világgal szembeni védőbástyája, saját energiatermelő generátora is volt egyben, jó hatással bírt arra a hirtelen összehozott esküvői ceremóniára, de főként rám.

Erős nő, hiszen megannyi alkalmazkodás, újrakezdés, kínlódás után is úgy igyekezett a felszínen maradni, hogy az se magának, se másoknak ne legyen teher, és erőn felett próbálta minden élethelyzetből a legjobbat kihozni.

Életünket 100 egységnek véve, jó, ha a fele mondható sikeresnek, beleértve mindent, ami egy teljes élet része.

Magánélet, karrier, anyagi sikerek, gyereknevelés, barátságok, bármi, ami egy átlagos életre jellemző. Neki –nevezzük G.-nek – hiszem, hogy legalább 80 egységet sikerült teljesítenie, pedig nem volt könnyű. Jó eredmény, egy nőtől, aki kalandos módon lett ausztrál állampolgár.

A volt Jugoszláviában dúló háborús idők a Délvidéki magyaroknak sem kedveztek, különösen a kevert házasságban élőknek és gyerekeiknek. G-nek és családjának is egyre nehezebb lett az élete. Ezért ő és a férje, a saját, és a gyerekük jövője miatt megszervezték a külföldre szökést, mindezt hivatalos útlevéllel, Magyarországon át.

Így indult el G. egy turistaútra az akkor kiskamasz fiával, a gyorsan elérhető ausztrál állampolgárság reményében az óceánokon túli kontinensre. Elég pénz, és ékszer biztosította a később utánuk utazó férj érkezéséig való megélhetést. Úgy tervezték hat hétig lesznek csak távol egymástól, aztán a férj is megérkezik Sydney-be.

Az élet a legnagyobb regényíró, és a férjet egy pillanat alatt kiradírozta a család életéből. Amikor ő is útnak indult, a terv szerint Magyarországon át, már magyar területen, autójával ütközött egy kamionnal, és az életét vesztette azonnal. A baleset során a táskányi, a kinti élet megalapozásához vitt készpénznek is nyoma veszett. Ahogy a pénzt, úgy az indokot sem lehetett keresni arra, miért így szólt közbe a sors, a család életébe.

A férje haláláról G.-nek egy aggódó telefonhívás során lett tudomása, amikor a vonal másik végén elmondták neki, ne várja a férjét, soha nem érkezik meg.

Később abban a szűkszavú hivatalos értesítésben, amelyet G. temérdek idő után végre megkapott, mindössze annyi állt, hogy a férje mellett ülő szőke nő is meghalt a kocsiban. Utóbbinak a kocsiban a férjjel való utazásának indokára, céljára sosem derült fény.

Egy pillanat alatt odalett a szép jövő, a férj, a szerelem, a rengeteg félretett pénz, minden egy szempillantás alatt a múlté lett, ami megmaradt G. számára ott idegenben, a tartalékba vitt pénz maradéka, és egy csodálkozó szemű kisfiú, aki semmit sem értett az egészből. No és ott volt a tudat, hogy egyedül maradt a világban, hiszen hazamenni nem lehetett!

Egy valamiről azonban sem akkor sem máskor nem feledkezett meg. Az észbontó kitartásáról, az élni akarásáról, alkalmazkodóképességről, és arról, hogy nagyon tud dolgozni. A nők mindig szeretnek szépek lenni, ezért egy jó fodrásznak, egy kiváló kozmetikusnak a világ minden pontján lehetősége nyílik talpra állni.

Így hát a mindig mosolygó G. állást szerzett, rövid időn belül talpra állt, rengeteget dolgozott és a szerelem is rátalált. Férjhez ment, egy olyan férfihoz, akiről már az első pillanatban látta, jó apja lesz az árván maradt fiának.

Kialakított egy rendezettnek mondható életet, igaz kapott hozzá egy nagyhangú, heves vérmérsékletű, sokszor tudálékos, de segítőkész férjet, aki életkora miatt már nem sokáig dolgozott, helyette inkább, G. üzleti vállalkozásába próbált valamit besegíteni.

Sok év eltelt, és G. egy idő után végiggondolta az addigi életét. Végigvette a folytonos alkalmazkodást, az állandó, számára egyre nehezebben elviselhető kompromisszumokat, és 27 év után elhagyta a férjét. Sokáig vacilált, gondolkodott, nem kapkodta el. Akkor hagyta el, amikor végképp besokallt az állandó vitáktól, a már számára elviselhetetlen közös élettől. Nyugalomra, és csendre vágyott. 

Vett egy levegőt és 70 évesen kezdett új kapcsolatba egy vele egykorú férfival, aki bár nem olyan humoros, délies temperamentumú, mint a volt férj, de végre a nyugalmat és a csendes estéket hozta a már régóta erre vágyó G. életébe.

A magyar felmenőkkel bíró, kétségtelenül merész nő, aki beszéli a szerbet is, a Délvidék magyar lakta településéről lett ausztrál nő sok évvel ezelőtt, előbb egy magyar, majd egy angol férfi oldalán. 

Közben a mosoly soha nem került le az arcáról, és néha azt hiszem ez a mosoly az, amely igazán életben tartotta őt. A mosoly, amely azt mutatja, minden rendben van, holott nincs rendben, de mégis, ez az önáltatás talán képes tovább lökni egy-egy akadályon. Arról nem beszélve, hogy a mosoly nem egy Savanyú Jóskát mutat a külvilág felé, hanem egy vidám, tehát valószínűleg boldog, elégedett embert. Sokszor ez is a siker kulcsa lehet! Eszembe jut, hogy ha egy fotót készítünk, megmutatjuk valakinek, vagy feltesszük egy közösségi oldalra, milyet választunk? Fanyalgó, durcás, mogorva képet? Egy frászt! Nevetünk, mosolygunk, vihogunk mindegy is, de kis kivétellel a képek azt sugározzák: „Nézz rám, ugye szereted, amit látsz a képen?” És igen. Mi szeretjük a mosolygó, nevetős képeket. Lehet, ennyi lenne az egész?

G. fia, aki már régen felnőtt, és akinek mindig biztos támasza volt az édesanyja, mindössze pár szót ért csak magyar nyelven. Mára egy másik óceán partján éli nemzetközi sikerekben is gazdag életét. Mi ez, ha nem a nagy nemzetköziség, és az igazi multikulti.

Ha manapság megkérdezem G.-t, hogy van, mi újság van nála, szinte látom, ahogyan mondja: „Köszönöm, jól, kicsit néha fáradtan, de jól! „

Tudom, mialatt beszél is mosolyog! És ahogy azt mondani szokták: „Eközben történtek dolgok…”

Részlet még

Jut eszembe, a kolbász, meg a kerítés!

Sok éve történt, ez a siralmasan illatos eset. A jó magyar kolbászt, vagy szalámit a szigorú beviteli szabályok miatt nem lehet Ausztráliába bevinni, ezért egy alkalommal néhány magyar, a repülőtéren hosszasan rimánkodott az elkobzott kolbászért. Ajándékba hozta a hozzá érkező kedves rokon, aki nem csomagolt rendesen, és a reptéri ebek kiszagolták a nem kimondottan rejtőzködő magyaros illatot. Mit illat? A magyarok egész auráját és a full érkezési oldalt egy merő szalámi és kolbász-szag lengte körül, amint kinyitották bőröndjeiket.

Az elkobzást követően a vendégeiket váró, ausztrál magyarok, minden követ megmozgattak, hogy legalább ott helyben felfalhassák a nagyon várt bűnös kolbászokat és szalámikat, hogy legalább néhány falat erejéig élvezzék azt a mennyei gasztronómiai élményt, amelyben már oly régen volt részük. Évek óta nem jártak otthon, ezért a füstölt ajándék az otthon, a régi reggelik, vacsorák hangulatát hozta volna újra vissza. Persze a törvény az törvény, nem szánták meg őket, és szó szerint sírás-rívás mellett ment az ízes magyar csoda a megsemmisítőbe.

Amikor már sokkal vidámabb időkben, ott tébláboltam az ausztrál élettérben, a számomra ízetlen angolszász felvágottak miatti nyafogásiam közepette meghallottam a mondatot, hogy „Ne vacakolj, itt is kapni magyar szalámit!”

Azonnal a beszerző helyre akartam menni. Másnap már óriási örömmel ügettem vendéglátóm mellett, amikor – Megyünk, veszünk neked szalámit is! – felkiáltással elindultunk vásárolni. Már nem tudom, hogy – bár ez itt nem a reklám helye – a híres-neves sydney-i Kemény-hez vonultunk-e vagy valami más egyéb üzletbe, de láttam a pulton ott a cucc, rajta a felirat, „Hungarian salami”.

Ahh, gondoltam, semmi nincs veszve, itt is van minden, ami nekem kell! De senkit ne tévesszen meg a felirat, az a szalámi, nem „AZ” a szalámi, se most se máskor, se semmikor! A recept „itthon”, nálunk maradt! Nem mintha pickelnénk más országokra, de a herzünkben érezzük, nem adjuk másnak! 

Így hát néhány hétig én is a „hungarian salami”-t csipegettem, nem túl nagy buzgalommal, és csodálkozva néztem, hogy a kinti magyarok milyen örömmel ették, hiszen szegényeknek, ha nem jöhettek haza, esélyük sem volt eredeti magyar kolbászt vagy szalámit kóstolniuk. Helyette ették boldogan, az Ausztráliában készült magyar szalámit, mert emlékeztette őket arra a másikra, és bár tény, hogy ha nem is olyan az a műbélbe töltött füstölt költemény az ausztrál „hungarian salami”, inkább megennék ezerszer, mint, hogy kerítést építsenek belőle. A kinti magyaroknak ez az igazi, egészen addig, amíg haza nem jönnek látogatóba.

 Kovács Hédi