A valóság színe és fonákja

Van Gogh Alive Expo Sydney 2020

Aki abban hisz, hogy valóság csak egy van, folyamatosan zavarban lehetett az elmúlt 12 hónapban, ugyanis a valóságnak annyi változatát zúdították rá napról napra, percről percre, hogy már abban sem volt biztos, hogy ami a saját szemével lát, az valódi.

A maszk nem véd meg a vírustól, felesleges viselni –ugye emlékeznek, ez volt a hivatalos álláspont a járvány első hónapjaiban. Aztán kötelező lett a maszk viselése. Az iskolákban nem terjed a vírus. Aztán terjedt. Fiataloknál könnyű lefolyású a betegség, aztán mégis voltak akik belehaltak.

Ahány ország, annyi stratégia, ahány ember, annyi különböző hozzáállás. Hogy mennyi szerepe volt a tudománynak, mi múlt a politikán, kik a jók, kik a rosszak, vitathatnánk a végtelenségig. Tény, hogy az élet megváltozott, nem csak imitt-amott, hanem az egész világon. Hogy kinek mennyi esélye van a túlélésre, nagyrészt attól függ, hogy melyik országban érte a pillanat, mikor kattantak a zárak s aki bent volt az bent maradt, aki kint, az kívül rekedt. Vagy fordítva, attól függően, hogy honnan nézzük. Minden ország a maga módján védekezett, és amint már tudjuk, legtöbb esetben sikertelenül.

Ausztrália a szerencsés kivételek egyike, ahol (egyelőre) sikerült megfékezni a vírust.  Az, amit nekünk kellett elviselnünk, nyaralásnak minősíthető ahhoz képest, ami odakint, a világ többi részén végbemegy. Bár ha jól belegondolunk és sorolni kezdjük mindazt, amit elvesztettünk, ami visszafordíthatatlanul változott meg az életünkben, kiderül, hogy nem kaptuk ingyen azt a bizonyos nyaralást.

Egy kiállítás képeiként peregnek előttem az események, mint a járvány közepette látott Van Gogh kiállítás, aminek maszkot viselő közönsége a bizarr módon a festmények belsejében találta magát. A képek nemcsak körülvettek, de körülzártak bennünket, megszűnt a kinti világ. Egy színpompás, gyönyörű virtuális világ ejtett foglyul bennünket míg ki nem gyúltak a fények.

Kint, a napfényben hunyorogva, reménykedve pillantottunk az égre, hátha csak rossz álom volt az üres égbolt? A le-fel szállások falakat rengető zaja is muzsikának tünne, csak térnének vissza azok a szabadságunkat jelképező repülők….

Peregnek az év képei, furcsa, groteszk kiállítás. A szilveszteri üres nézőtér előtt lejátszott koncert, amint a tomboló közönséghez szokott világsztár kínlódva igyekszik hangulatot teremteni a kamerákon túlra, hallgatósága tévéképernyők előtt ülő apró szigeteinek, akiknek hangja nem jut vissza hozzá és a rámeredő üres székek nem éneklik vele együtt a jól ismert refrént.

De a pálmát mégiscsak az ANZAC napi meg nem történt parádé viszi el, mikor szokásos felvonulás helyett, egyénenként, külön-külön ünnepelhetett, aki akart: hajnali 5-kor gyertyával kilépve a háza elé megtarthatta az egy perces csendet. Nemzeti ünnep ide vagy amoda, vajon hány embernek fontos a mostani történelmi pillanatban egy első világháborús vesztes csata, melyben odaveszett egy egész ausztrál hadsereg?

Ahogy a pislogó gyertyával kiléptem az ajtón, meglepő és megható látvány fogadott.  Elsőnek Bruce-t, a századik évében járó szomszéd öregurat láttam meg, mellette az ausztrál zászlóval. Gyertyával a kézben, kitüntetéseivel a mellkasán, népes családjával körülvéve ott állt vigyázzállásban a háza előtt. Az utcánkban minden házból imbolygó fények közeledtek. Bruce tiszteletére – vagy egyszerűen hazafiságból? – az egész utca felhúzta a csörgőórát s kutyástól, macskástól kivonult az egy perces csendre.

 Gyűlnek a képek a koronavírus-albumba.  Ide kívánkoznának azok is, melyek még váratlan hazautazásunk előtt Magyarországon vésődtek emlékezetünkbe, mikor csapot-papot, több hónapos tartózkodásra teletömött  bőröndjeinket t hátrahagyva viharzottunk ki a repülőtérre. Legnagyobb bánatomra az egyetlen és legkedvesebb  nagynénémnél való  látogatás is elmaradt. Nemrég kaptam a hírt, hogy elkapta a vírust. A lehető legelszigeteltebb, falusi házában egyedül élő Zsuzsa néninek a járvány kezdetétől még a fia, menye is csak biztonságos távolságról oldotta meg ellátást. Hogy kitől kaphatta el mégis a betegséget? Az egyetlen személytől, aki mégis átlépte a küszöbét, az ebédkihordó fiútól! 95 éves nagynéném kórházba került. Naponta hosszan beszélgettünk telefonon, összes szép emlékeinket újra meséltük. Aztán két heti kezelés után MEGGYÓGYULT!  Azt mondja, azért akart meggyógyulni, hogy újra találkozhassunk! Tartson ameddig tart az utazási tilalom, ő kivárja azt a megigért látogatást!

ZSUZSA NÉNI, aki 95 évesen legyőzte a koronavírust

Alkalmazkodó, túlélésre programozott élőlények vagyunk, valahol a másik oldalon elkészítjük majd a leltárt, visszaállítjuk azt amit a régi világból átmentettünk, leírjuk veszteségeinket és tovább lépünk azzal, ami megmaradt. Nem ugyanazok leszünk már, akik voltunk, de LESZÜNK.

Józsa Erika

*****

E most induló sorozathoz néhány munkatársat, újságírót, egyesületi, szervezeti vezetőt, barátot kértem meg írja le ki-ki a maga tapasztalatait, fájdalmait, panaszait, következtetéseit, jövendöléseit, a 2020-as esztendőt a saját szemszögéből: ausztráliai magyar szemszögből és Ausztrálián kívül rekedt ausztráliai magyar szemszögből; magyarországi, erdélyi magyar és szlovákiai magyar szemszögből … a színéről és a fonákjáról.