Egyéb részlet 1.
Magyarok, akik Ausztráliában éltek, vagy élnek, és az életem részei voltak, ki több, ki kevesebb jelentőséggel. Csupa olyan férfi és nő, akiket megszerettem valamiért, mert érdekesek, kedvesek, okosak, vagy szépek, vagy mind együtt. Róluk szólnak ezek a rövid történetek.
Aki színesre festette a szürkét
Fiatalos, sportos, negyvenes, őszülő halántékkal. Ott élt a távolban egyfajta szerényen viselt szegénységben, de boldogan, mert szerette az új életét. Azt, amelyet nem olyan nagyon régen cserélt fel egy budapesti életről, egy sydney-ire.
Egy olyan férfiról lesz szó, aki, amikor megismertem nagyjából 15 éve élt Ausztráliában. Szeretett ott élni, mert imádta a szabadságot, a természetet, azt, hogy ha nem is gazdag mégis egyenlőbbnek érezte magát az ottaniakhoz képest, sokkal inkább, mint az itthoniakhoz képest. Egyszerű munkásemberek egyszerű fia, aki a nővére után ment ki a távoli országba. Ő is vágyta a jót, amiről a nővére levelei szóltak, ő is szerette volna megélni azt a sok szépet, amiről a nővére írt, vagy hosszasan beszélt, amikor itthon találkoztak. – Miért ne mennék?- Kérdezte magától, – hiszen a munkától nem félek! -, és ahogy a nővére mesélte OTT igazán lehet jutni ötről a hatra.
Itthon? Esélye sincs. Úgy gondolta. Az a kis külvárosi lakás, amiben felnőtt, és amiben már csak ketten éltek az apjával, az a külvárosi élet, amiben élt, biztosan érezte, hogy nem lehet a jövője. Tudta, hogy már harminc elmúlt, egy rossz és rövid házassággal maga mögött, mire várjon, OTP hitelre? Gondolt egyet, és lelevezte a nővérével, hogy menni fog.
Igaz a túlsó partról csak nyafogás, húzódozás volt a válasz, a sógora sem volt boldog. Hivatkoztak a gyerekeikre, hogy nem fogják hosszú időn át dajkálni őt harmadik gyerekként, és a vége az lett, hogy maradjon a fenekén, jó lesz neki otthon, ha Apuka meghal, úgyis övé lesz a lakás. A nővére nagylelkűen lemondott róla és a sógor is vadul bólogatott. Mindegy, csak maradjon!
De nem maradt. Összespórolta a repülőjegyet, kicsit feltankolta magát némi dollárral, és egy verőfényes napon landolt vele a gép. A repülőtéren a kényszeredetten mosolygó család várta, nem volt mit tenni, megérkezett. Hazavitték, kicsit etették, itatták, dajkálták, ahogy ők mondogatták, aztán szélnek eresztették. Na, jó, addigra állása volt, apró, de kényelmes bérelt lakása, igaz kocsira nem telt, de őt nem érdekelte.
Görkorcsolyát vett, és a sydney-i parkokban suhant fel és alá, újraélte a gyerekkorát, vagy talán egy másik, ismeretlen gyerekkort.
Valami olyat, amiben görkorcsolya, tengerpart, és bíztató jövő is szerepelt. Felcsatolta a korikat és huss, már száguldott vele a nyolc kerék. Ha már kocsi nincs, legalább így! Volt egy menő napszemüvege, úgy érezte övé a világ!
Mikor az apja halála után hazautazott, szinte szégyellte, milyen szürke és milyen színtelen volt az élete ott abban a kis lakásban. Aztán láss csodát, ha nem is neki, de a nővére családjának őrült szerencséje lett. Hatalmas pénzt nyertek az ausztrál Lottón, hatalmasat, olyat, amitől egy hétköznapi ember dob egy hátast. Azonnal házcsere, néhány jó ruha, új autók, életvitel változás, a nap még erősebben sütötte őket. H. – nevezzük így a férfit -, együtt örült velük. Istenem, – gondolta -, na, jó én csak egy kerékkötő vagyok, egy teher nekik, de azért egy ekkora nyereményből nekem is jut talán valami!
Valami, amitől igazán beindulhat az életem. – Ezt gondolta.
De sajnos csak ő gondolta így. A nővérének eszébe se jutott, hogy pénzzel teli kezet nyújtson az öccsének. Nem lett vita. H. csöndesen tűnt el az életükből, ők pedig fellélegezhettek. Végre! Olyan kínos volt! Mit gondolt egyáltalán? Minek jött ki? Nem volt neki otthon jó? Dehogynem!
H. tovább élte az életét, jó munkaerő volt, megbízható ember, és még mindig azt érezte, bárhogy is van, ő ugyanolyan, mint bárki más, egyenlőbb az egyenlőnél, sokkal inkább, mint otthon valaha is. Igaz, néha este, a bérelt lakásban, akár volt vele valaki, akár egyedül élt, arra a régi szürke kis színtelen lakásra gondolt, amiben felnőtt, amit később eladott.
Néhány aranylánc lett belőle, egy a nyakán lógott mindig, emlékeztetve arra, honnan jött. Hogy hova jut? Az a jövő zenéje.
Azt hiszem ma valahol Magyarországon, talán éppen Budapesten él. Biztos vagyok benne, hogy a házának falait, amelyben most él, vidám színekkel festették le, a kert harsogó színű tarka virágokkal teli, még a kerítés is színes.
Álmában a szüleivel álmodik, és amint elalszik, álmai nyári estjein ott ülnek vele, a tarka színekkel körülvett verandán, és büszkén néznek rá. – Ő a fiúnk! – mondják.
Közben a lányukra, talán nem is gondolnak.
MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!