Albert László
BARNA BŐRFOTEL
Mindig hét közepén érkezett, ami jó is volt, meg rossz is.
Jó, mert időben nem ütközött a hétvégi duplakiadású ausztrál származású kollégája hasonlóan részletekbe menő átbogarászásával, átrágásával, átgondolásával és megemésztésével, magyarán, az utolsó pontig-vesszőig való szellemi elfogyasztásával.
Rossz, mert megérkezésével megszűnt minden más hír vagy esemény iránt az érdeklődésem, tehát szombatig egyedül Ő volt az IGE. Amíg izgatott hangyabolyként át nem masíroztam minden betűjén, amíg át nem esett ezen a kultikus “elfogyasztáson”, csak ez az újság érdekelt.
Merthogy újságról szól a történetem. Mégpedig egy olyan újságról, ami végigkisérte 1979-ben indult emigráns életem minden hetét, és ez alatt a 40 év alatt alapszükségletté vált. Hozzám nőtt. Hozzá nőttem. Helyesebben, felnőttem hozzá.
És tessék, éppen most, amikor “végre” nyugdíjas lettem és tényleg elég időt tölthetnénk együtt, kényemre-kedvemre mártózhatnék soraiba, cikkeibe és oldalaiba, hűtlen lett hozzám. Arcátlanul cserbenhagyott!
Nem állítom, hogy mindig minden cikk, írás, miket kalandozó, felfedező útjaim során felleltem benne, tetszett. Ilyenkor támaszért egy-egy kupica pálinkához vagy pohárka borhoz fordultam. De aztán rájöttem, hogy bizony az ilyen írásokra is szükség van, mégpedig nagyjából éppen olyan gyakorisággal, akarom mondani ritkasággal, mint ahogy azt az olvasók ízlése között mindig helyes mércét húzó tisztelt szerkesztők kezei intézték. Nem is lehet ez másként egy olyan hetilapban, ami egyszerre tanít felsőfokon, középfokon és alsófokon. Ami vállalta, hogy egyszerre tölti be a magas szintű politikai oktatás, az általános, de főként nemzeti és magyar vonatkozású híradás, és az emigráns egymásrautaltságban egymás iránti szeretetből-ragaszkodásból született csoportok, szervezetek életéről a krónikás feladatát. Igaz, az első 1-2 évben kicsit zavart ez a kavalkád, de hamar megértettem az okát, és az azt követő 38-39 évben megszerettem, élveztem, megbecsültem. Úgy, ahogy volt. Mert úgy volt jó.
Tudom, most, hogy halálhírét vették, sokan megsiratták. Magam is. Hiába no, mi magyarok már csak ilyenek vagyunk, akkor eszmélünk, amikor a barát, ismerős már elment közülünk. Akkor sajdul belénk – legtöbbször a temetőben – hogy jaj, el se mentem a betegágyához, utoljára megszorítani a kezét, vagy ki se békültem vele…. amikor már késő.
Igen. Most, hogy szembesülünk a halálhírével, nagynehezen felfogjuk, hogy 40 év után nincs többé, most érezzük nagyon a fájást, amiért nem álltunk oda még többen és még többet és még jobban segíteni nekik! Nekik, a kitartóknak, a megértőknek, a bölcseknek, a jövőbe látóknak, akik négy évtizeden át minden héten gondoltak ránk és csinálták, csinálták, csinálták. Értünk, nekünk….. Késő.
A nagy, puha, barna bőrfotel magányosan gubbaszt. Nem tudja, mi lesz a sorsa. Érzi, hogy baj van, és fél, hátha gazdája úgy döntött, túlad rajta. Már hogyne félne, hiszen hetek óta nem ült benne senki. Pedig eddig ő volt a kedvenc, a sose vitatkozó társ, a biztos bölcső, a heti nagy esemény szállásadója. Mit bánta ő, ha keresztbe-hosszába feküdtem rajta, ha felraktam a lábam, ha kilöttyent rá a kávém, ha olvasás közben néha elszunyókáltam. Csendesen várt, ő is, és harmadik társunk, a földre csusszant újság is. Mert így voltunk mi hárman jóbarátok, és naívan azt hittük, ez már így lesz mindörökre…..
Csak gyere, gyere, szokta mondani a nagy barna bőrfotel, amint meglátta az újság új számát a kezemben, s felrázta a párnáját, hogy még kényelmesebb legyen. És én mentem, boldogan, izgatottan beleheveredtem, mert sehol nem esett olyan jól annak az újságnak az olvasása, mint a barna fotel puha ölében. Száz és száz példányt olvastunk ki így együtt, izgulva, nevetve, fújtatva vagy bölcs elgondolkodással, aszerint, hogy a tisztelt szerkesztők keze miként rakosgatott, szemezgetett, válogatott nekünk.
Ennyi? Vége…?- kérdi. Nem, ne félj öreg barát, én nem hagylak el. Igaz, az a harmadik csúnyán cserbenhagyott minket, csak úgy se szó, se beszéd, és egyszerre csak maga helyett küldte a halálhírét. Nem volt szép tőle… Pedig hogy szerettük, hogy vártuk minden héten! Mentünk elébe a postára, és bosszankodtunk ha késett, örültünk, ha megérkezett… Hiányozni fog nagyon, az biztos. Nem is tudom, most hogyan leszünk… Dehát, mit tehetünk? Aludjon békében, álma legyen szelíd, békés és elégedett, mert emlékeznek majd rá sokan, nagyon sokan a jó emberek közül. Megérdemli. Hűen tette a dolgát. Megtette, amit megkövetelhetett tőle a Haza…..
Mi meg, két öreg, magára hagyott cimbora, majd mi is emlékezünk. Hogy hogyan? Persze, te nem tudod, hogy is tudhatnád, hogy dobozokban ott lapul száz meg száz régi példány, amiket elraktam! Elővesszük őket, újra sorbarakjuk, és ahogy azelőtt, úgy szépen, lassan, méltósággal, minden héten elolvasunk egy számot. Közben csettintgetünk, szomorkodunk, nevetgélunk mint régen, és újraélvezzük mind a jó írásokat, elcsodálkozunk egyesek nagy eszén, mások kedves naívságán, emlékezünk rég elment barátokra, áldozatkész munkásokra és okos tanítókra, egyszóval újraéljük a Magyar Élet életét. Nem is kell majd nagyon mímelni, hisz’ lassan úgyis egyre kevesebbre emlékszünk…
És ezen a kis, magunk tákolta idő-ablakon képzeljük-nézzük majd tovább szomorúan – mert immáron a Magyar Élet nélkül – a továbbúszó magyar élet néha érthetetlen, néha tiszta, néha örömteli, néha bánatos, de újabban bizakodóra forduló folyását.
S ebben a szépülő hangulatban – mint valamikori jó kőműves kezemunkája a Parlamentben – TUDD, a Te munkád, s így a Te emléked is benne, kedves halottunk!
Albert L., 2019.jan.
Kései sirató …
“Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán …”
Szomoru, keseru az ember erezve szerettunk hianyat – es azert is, mert nem tudjuk, ezutan hol olvashatunk ilyen szivbe markolo, konnyes-szomoru-vigasztalo irasokat mint ez?
Szeretett halottunk utolso ajandeka nekunk ez a kerdes; maradnak-e utanunk is majd azok a dobozok, amikbol elokerulhetnek az irasok, amik emlekeztetnek, vigasztalnak baratokat, ha eljon a mi idonk is egyszer, jo Albert Laszlo …
Kedves Nándor, köszönöm az együttérző méltatást. Hogy maradnak-e utánunk is dobozok? Ez rajtunk múlik, azt hiszem. A kérdés talán inkább az, hogy kellenek-e majd valakinek is a mi jelképes dobozaink a tartalmukkal? És baj-e az, ha nem. Mert nem elég-e az, hogy felismerjük: bár a jó kőművesmester keze által rakott téglák sem azonosithatóak a gyönyörű Parlament falaiban,mégis tudjuk, hogy ott vannak. És ahogy a 40 éven át nyomtatott Magyar Élet példányainál is, nem tudjuk, hány ember gondolatát formálták, lelkét vigasztalták,de azt mégis tudjuk, hogy sokakra volt jó hatással, nos, ugyanúgy mi is reménykedjünk abban, hogy feladatunkat hűen végeztük, s szakmai és egyéb munkásságunk pozitiv ötvözőanyag lett valahol és valakiknek. A sors ránkbizta munka hűen elvégezve: nincs ennél nagyobb és vigasztalóbb tudat. Hasonló gondolatok lappangnak a “Pesti zajos utcán” cimű versben, ami a Magyar Élet honlapján az Irások rovatban a nevem alatt olvasható.
Sajnos a barna bőrfotelból már nem lesz lehetőségünk a papírra nyomtatott változatát élvezni a Magyar Életnek, ezért most szomorúan búcsút kell mondanunk a régi, jó bevált újságolvasási szokásainknak is. Azonban a bőrfotel megmarad, az érdeklődésünk a régi. Reményeink szerint az ausztráliai Magyar Élet hetilap nem hal meg, csak átalakul. Bízunk abban, hogy az eddigi szerkesztőség legtöbb tagja és az ilyen tehetséges ‘tollragadók’ is lehetővé teszik számunkra, hogy továbbra is színvonalasan tájékozódhassunk múltunkról, jelenünkről, jövőnkről és mindenről ami rólunk szól, vagy bennünket érint – elektronikus formában.
2019. január 22.
Kedves Éva! Köszönjük a biztatást, meglátjuk, mit hoz a jövő….