Hangay György cikkének szövegváltozata

A TOMBOLÓ TŰZVÉSZ TÚLÉLŐI

 Ausztráliában – az északi, szubtrópusi területek kivételével -szeptembertől február végéig van tavasz és nyár. 2019/2020 fordulóján ebben az időszakban hatalmas tűzvész söpört végig a kontinensnyi ország jelentős részén. Még azt sem mondhatjuk, hogy váratlanul jött, mert a queenslandi tűzoltó hatóság már 2019. augusztusában jelezte a várható hatalmas tűzvészt.

Az általánosan tapasztalható szárazság, mely nem csak a növényzetet súlytotta, hanem a talajt is kiszárította, mondhatni alapfeltételei lettek a hamarosan az egész kontinensre kiterjedő tüzeknek.

A legsúlyosabban érintett területek az ország déli és délkeleti részei voltak, pont ott, ahol az élővilág a leggazdagabb volt. 2020 márciusára már 18.6 millió hektár (186 000 km2) erdő, bozótos (bush) és mezőgazdasági terület égett le. 5900 épület pusztult el és 74 ember halt meg. Óriási veszteség volt ez az egész országra nézve, számokkal kifejezve $103 milliárd. A lakosság mintegy 8o%-át érintette ez a kár, függetlenül attól, hogy közvetlen vagy közvetett károkat szenvedtek. A NASA felmérése szerint 2020 januárjáig 300 millió tonnánál is több széndioxid került az atmoszférába. A tüzek okozta füst egészen Chiléig és Argentínáig terjedt, s dél-kelet Ausztráliában olyan sűrű volt, hogy a légszennyezettség felért személyenként napi 37 cigaretta elszívásával! Az élővilág szinte felmérhetetlen károkat szenvedett: a szakemberek szerint közel 3 milliárd szárazföldi gerinces (főleg hüllő) pusztult el, s néhány amúgy is veszélyeztetett faj végérvényesen kipusztult. A füsttel mérgezett levegő a madarakat is nagy számban irtotta, elhullott példányokkal ott is lehetett találkozni, ahol nem is égett erdőtűz.

Hogy hány ízeltlábú és egyéb gerinctelen állat lett a tűz martaléka, azt még csak hozzávetőlegesen sem lehetne kiszámítani. A publikált felmérés 8 milliárdról tesz említést, de a valóságban ennél sokkal több veszhetett. A WWF véleménye szerint ezideig a Fekete Nyár volt a modern idők legsúlyosabb természeti katasztrófája.

Ilyen apokalipsz-jellegű pusztulás láttán, nyilvánvalónak tűnik, hogy egy-egy táj élővilága sohasem fog regenerálódni. Ám ne feldjük: Ausztrália mai növény és állatvilágát pontosan az ilyen – vagy ehhez hasonló- hatalmas tüzek alakították azzá, ami ma . A hajdani, dúsabb növényzettel borított kontinens lassankét melegebbé és szárazabbá vált, eltűntek a belső területek hatalmas erdei és az azokhoz kapcsolódó állatfajok is. Helyettük – sok-sok évezreden át – kialakult egy jóval „szerényebb”, viszont sokkal inkább specializálódott flóra és fauna. Az első, mintegy 70 000 évvel ezelőtt ide érkező emberek, az aboriginalok, már egy nagyjából a maival egyenlő élővilágot találtak itt. A még netán életben maradt néhány „őslényt”, mint pl. a Diprotodon-t addig vadászták, míg ki nem pusztult. De az igazán lényeges változást az akkori klímaváltozás okozta, melynek következtében a hajdani növény és állatvilág számos faja kipusztult. Ám a mai flóra tud a tűzzel élni. Néhány növény kimondottan igényli és ezek magjai csak a tűz hatására csiráznak ki. A mai flóra és fauna összetétele már a tüzek műve és éppen ezért remélhetjük, hogy Ausztrália élővilága képes túlélni még a Fekete Nyarat is!

Ne felejtsük azonban azt sem, hogy egy- egy ilyen nagy természeti csapás után minden fejlett ország kormányának kötelessége a károk okozta nehézségek orvoslása. Ezek egyik legfontosabb része a súlyosan sérült flóra és fauna gondozása, újjá élesztése. Mit tesz tehát Ausztrália ezen a téren?

Kezdhetnénk talán az anyagiakkal: a kormány $200 milliót szán az élővilág felvirágoztatására. Ez szép összeg, de ugyanakkor tulajdonképpen csak egy csepp a tengerben és még az sem biztos, hogy ez mind a növények és állatok hasznát fogja közvetlenül szolgálni. Jócskán jut majd más célokra is, mint pl. a nemzeti parkok „újraélesztésére”, a pihenőhelyek, ösvények újjáépítésére és sok mindenre, ami valójában összefügg az élővilággal, de közvetlenül mégsem szolgálja azt. A turizmus Ausztrália egyik legnagyobb bevételi forrása, s természetes, hogy annak felélesztése érdekében nem lehet szűkmarkú az állam. A dilemma csak az, hogy miként virágoztassák fel újra a nagy károkat szenvedett természetet? Ezen a földrészen az állatvilág nélkül szinte semmit sem ér a turizmus. Ausztráliába nem azért jönnek a látogatók mint a világ sok más országába, hogy itt sok műemléket, többszáz éves városokat és hasonló történelmi jelentőségű látnivalókat találjanak. Itt a gazdag élővilág és a csodás tájak jelentik a legfőbb vonzerőt. Nélkülük még a hazai turizmus sem lenne életképes.

Az ausztrál flóra szinte c sodával határos módon képes regenerálódni. A fák – kivált képpen az eukaliptuszok és az angophorák – üszkösre perzselődött törzséből nem sokkal a tűz után máris új levélzet bújik elő, melyek aztán ágakká fejlődnek és pár hónapon belül új lombkorona kezd kialakulni a nemrégen még élettelennek tűnő, feketére égett erdő fölé. A talaj növényzete is meglehetősen gyorsan újjá születik, a kopaszra égett tisztások, legelők az első esők jóvoltából kizöldülnek és táplálékot nyújtanak nem csak a tenyésztett jószágnak, hanem a kenguruk és wallabyk több fajának is. Tulajdonképpen sok emberi segítségre nincs is szükség itt. Inkább csak békén kell hagyni az állatokat, békés, zavartalan környezetet kell számukra biztosítani.

Meglepő, de gyakran tapasztalható, hogy a kisebb termetű állatok – emlősök és hüllők – menedéket találnak a tűz elől. A dél-kelet Ausztráliában meglehetősen közönséges vombat oduiba menekülnek és ott várják ki a tűz áthaladását. Mivel egy vombat akár 7-8 kotorékot is készít magának, az ilyen lyukakban nincs hiány.

Turisztikai, állattani, természetvédelmi szempontból talán a koala probléma a legfontosabb. Sajnálatos módon eddig igazán nem sok történt annak érdekében, hogy a lassan, de biztosan fogyatkozó koala állományt valahogy biztosítsuk a kihalástól. Egyes kutatók szerint 2050-re a koala ki fog pusztulni. Ezt nem csak a Fekete Nyár számlájára írhatjuk, hanem inkább arra, hogy a fehér ember megérkezése óta a koala igazán nem sok védelmet élvezhetett. A kezdeti prémvadászat ugyan már régen megszűnt, de az erdőirtás, a koalák táplálékát szolgáló fák kivágása csak részben korlátozott még ma is. Ráadásul a koalák egy súlyos betegségben is szenvednek – akár egyes populációk minden egyede is fertőzött lehet a chlamydia baktérium által. Ez a betegség stressz esetén súlyosbodik és akár az állat halálához is vezethet. Tűz, de akár egy fenyegetően csaholó kutya is kiválthatja ezt. A Fekete Nyár tüzei egyedül Új Dél Welsz (NSW) államban a koala-lakta erdők 30%-át és mintegy 25 000 állatot pusztítottak el. Mellesleg megjegyzendő, hogy a kutatók több évtizedes buzgólkodás után sem tudnak még hozzávetőleges számokat sem mondani, tulajdonképpen hány koala él Ausztráliában. Becslés szerint 43-100 ezer.

Könnyebben felmérhető a kisebb, elzárt területek faunája. Ilyen pl. az ausztrál „Galapagos-szigetnek” nevezett Kenguru Island. Itt valóban nagy fajgazdagságát találhatjuk az endemikus fajoknak, közöttük a koaláét is. Ezen a szigeten olyan zavartalanul élhettek, hogy tulszaporodtak és már-már majdnem kopaszra rágták a sziget eukaliptusz fáit. De egészségesek voltak, nem pusztította őket a chlamydia. Ám ekkor jött a tűz és a sziget egy harmadának fái elégtek, a rajtuk élő 2000 koalával együtt.

Mit lehet ilyenkor tenni? A még életben maradt koalák a tüzeket átvészelő fákon élnek most, de a túlszaporodás veszélye nem múlt el. Egy részét a kolóniának áttelepítik Queensland államba, s megpróbálnak egy chlamydia-mentes populációt létrehozni. A sziget élővilágát igyekeznek növény telepítéssel restaurálni. Kezdeti sikerek már mutatkoznak, néhány ritka és kihaltnak hitt emlős és madárfaj megjelent ismét, sőt már fészkel is.

Az ausztráliai állatok számos faja látszólag könnyen megbarátkozik az emberrel. Kirándulóhelyek pihenője körül nem egyszer megjelenik a különben ritkaságnak számító lantfarkú madár. A kookaburra, a varjak és hollók, az ausztrál szarka, a mézmadarak, s egy-két papagály faj – csak néhányat említve – még a nagyobb települések zöldövezetében is jelen vannak. Ezek sem kívánnak semmi féle gondozást – még etetésre sincs szükség hogy kertünkben láthassuk őket.

Az emlősök közül a közönséges kuzu, a gyűrűsfarkú posszum, a hosszú orrú bandikut mind „városlakóvá” vált már, találkozni velük nem számít ritka élménynek.Védelmük érdekében fontos viszont a néha ugyancsak elszaporodó behurcolt dúvadak – mint az európai vörös róka és az elvadult házi macska- irtása. Ez úgyszintén fontos feladata a természetvédőknek vidéken is. Az elvadult és rendkívül szapora disznók nagy károkat tudnak okozni a talajon fészkelő madarakban, a lassúbb mozgású gyíkokban és főként az aljnövényzetben, mely az őshonos állatok tápláléka. Ezek irtásában néha még a hadsereg is szerepet vállal: helikopterekből lövik a nem kívánatos állatokat.

Érdekes tapasztalni, hogy néhány környezetidegen, behurcolt állatfaj milyen sikeresen tudott alkalmazkodni az ausztrál környezethez és milyen óriási mértékben el is szaporodott A klasszikus példája ennek az üregi nyúl, mely annak ellenére, hogy biológiai fegyverekkel is próbálják irtani őket, még mindíg vidáman tenyészik, mégpedig manapság leginkább a városok zöldövezeteiben. Legalább ilyen érdekes – mondhatni meghökkentő – a szambár- vagy rusa szarvas ausztráliai „sikere”. Ez a behurcolt faj néhány évtizeddel ezelőtt még kívánatos trófea számba ment a vadászok számára. Mondhatnánk inkább, hogy az orvvadászok vadásztak rájuk, mégpedig főként a Sydney déli részén elterülő nagy nemzeti parkban. Mára ez az állat úgy elszaporodott, hogy szinte ellepte a környező lakónegyedek kertjeit, parkjait, lelegelnek mindent, ami útjukba kerül és még a kukákat is átkutatják, hátha van benne valami enni való.

Mindez arra utal, hogy Ausztrália – híjján a nagyobb testű ragadozóknak és a vadászat népszerűtlenségének – ideális környezet sok állat számára. Mondhatjuk, hogy a nagy tűzvészek, habár óriási számban pusztították az állatokat, mégsem okoztak egy reménytelen helyzetet. Néhány faj ugyan kihalt – és ez pótolhatatlan veszteség – de a növény és állatvilág néhány évtizeden belül regenerálódni fog. Az ausztrál élővilág nem hagyja magát – még az ember sem tudta elpusztítani az elmúlt 70 000 év során!

Dr Hangay György