Könyvtár, könyvek, irodalom. Eljutottunk a színtársulathoz úja. Különleges és úgy látom egyedi kezdeményezés Ausztráliában.
A brisbane-i templom református papja Kovács Lőrinc egy októberi napon 2007-ben felhívott telefonon és tömör egyszerűséggel megkérdezte eljátszanám-e Móricz Zsigmond, Sári bíró című regényének színpadi változatában a főszerepet. Ismertük egymást jó ideje, és tudta, hogy szeretem az irodalmat, talán még azt is, hogy gyerekkoromban szerepeltem otthon Erdélyben. Persze azért megkérdeztem, hogy jutottam eszébe. Ő azt válaszolta, a többi szereplő már meg van és a baráti köréből valaki engem ajánlott a főszerepre. Arra kértem, adja oda a forgatókönyvet, hogy eldönthessem képes vagyok-e megtanulni. Ahogy elolvastam az első néhány oldalt már tudtam, ezt a szerep, az enyém! Így indult a „karrierem”, és a színtársulaté is egyben, ezt követte még öt színdarab és egy kabaréest, amelyben részt vettem, de mind közül ez, a Sári bíró szerepe áll legközelebb hozzám. Egy „tedd el- ne vedd el” – megint egy ízes kifejezés – ember az a Sári bíró és a bíróválasztáson nincs mit tenni, az ura helyett az asszonynak, a feleségének kell helytállni. Lényegében ő, mozgatja a szálakat a darabban. A szerepeket legtöbbször, ahogy az én esetemben is Kovács Lőrinc jelöli ki, és mindig nagy hozzáértéssel teszi.
Hívtak bennünket Ausztrália szerte a magyarok, hiszen régen volt Melbourne-ben egy jól működő színtársulat, de a tagok kiöregedtek, a társulat megszűnt, és láttuk, nagyon kiéheztek az emberek erre a magyar szóval ékes játékra.
Egy Kőrősi Csoma Sándor ösztöndíjas fiatal magyar fiú Szigeti Balázs volt a segítségünkre, aki játszott is a darabban, sőt rendezte is, lévén diplomás drámapedagógus. Azóta ledoktorált angol irodalomból és Budapesten egyetemi tanár.
A társulat tagjai között van, aki Tatáról, Budapestről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról érkezett Ausztráliába, én és még néhányan vagyunk székelyek.
Ahogy Ika mondja a szerepeiről, a szerepléseiről:
- Nem fényezem a gombomat, vagy nem akarom a saját vállamat veregetni, de érzem a tapsokból a visszajelzésekből, abból, ahogyan örülnek az emberek az előadásoknak, a szereplésemnek, hogy jól csinálom, és ez azt jelenti, megérte a rengeteg befektetett energia.
Mert azért senki ne higgye, hogy ingyen adják a sikert, irdatlan mennyiségű tanulás, próba, és idő, energia van ebben
- Ugyanabban az évben, 2007-ben kezdtem festeni, amikor a színtársulat is megalakult. Látod ez is milyen érdekes, ahogy ez a két művészi kifejezési forma elindult az életemben. Színek, formák, alakok, alakzatok, érzések, érzelmek, öröm és bánat megfogalmazása, ezen a két módon, egy időben.
Kedvenc színeim az élénk piros és a narancs, sok képemen megmutatkozik. A stílusom az elmúlt 13 évben többször is változott, eleinte aprólékos, tökéletességre törekvő ábrázolás volt a jellemző, aztán ahogy a rajztanárom is mondta egyre inkább olyan Henri Rousseau stílus lett az enyém. (Az említett festő képeinek témája sok esetben az egzotikus környezet, a dzsungel, és a színpompás tájak.) Az igények is változtatták a stílust, a képeimet. Most például csak fehér vászonra festek minden háttér nélkül, ami ma nagyon menőnek számít, szeretik az új házakban, a modern környezetben. Több megrendelés, kívánságlista is van, ezek között legtöbbször visszatér az ausztrál téma, az eukaliptusz, az itt honos eredeti „native” virágok. Egyébként elsősorban virágot, csendéletet festek szívesen, a tudásom pedig egy ausztrál festőművészt Ken Harrist is dicséri.
Számtalan képem került rokonokhoz, barátaimhoz ajándékként, ugyanakkor sokat adtam el, például a kollégáimnak, de még Amerikába is vittek a képeimből.
Nyugdíjas koromra azt tervezem, hogy még többet festek majd. Több időm lesz rá, hiszen a festéshez, mint mindenhez, ami művészet, idő kell. Érdekes, hogy a családban egyik felmenőm sem festett soha, bár az utódokkal már nem ugyanaz a helyzet, mindkét gyerekem ügyesen rajzol.
Ika, a neve, az Ilona egy változata, különös, általam még sosem hallott név.
Küzdőképes, tettre kész, óriási energiával megáldott nő, aki sosem veszett el utazásai közben.
Sem Erdélyből, Romániából való előbb Ausztriába, majd Ausztráliába való utazása idején, sem abban a hosszú utazásban, amit eddigi élete jelentett számára.
Sosem torpant meg, sosem adta fel, sosem gyengült el. Pontosan tudta, hogy az élet bármilyen nehézséget gördít elé, azt neki magának kell odább görgetnie, mert senki nem fogja helyette megtenni.
Tudta, hogy a lélek különös lény, de ha a céljait el akarja érni, bár mindent megbeszélhet vele, de a tettei fogják bizonyítani azt, amit a lélek csak elfogad.
Tudta, és ma is tudja, hogy a szülőhely, az otthon, a haza fogalma számára mindig Erdély lesz, de a terveinek, a céljainak megvalósítási helye már Ausztrália, egy másik haza, egy másik otthon, ahonnan már nem utazik tovább.
Tudta, hogy ami a gyerekeinek jó, az jó lesz neki is, amit a gyerekeinek meg tud adni, az, vagy annál kevesebb is jó lesz neki, ezért elfogadta, megszerette Ausztráliát. Nem is lehetett volna másképpen.
Mindemellett minden kutyája magyar, szinte minden festményén magyar virág látható, minden egyes mondata a legmagyarabb magyart is megszégyenítő gyönyörű ízes beszéd, minden utazásának célállomása Magyarország és Erdély.
Székelykeresztúron első útja az akácokkal teli, temető, ahol elsőként azoknak köszön, akiket kényszerűen hátrahagyott annak idején.
Amikor mosolyog, amikor boldog, amikor szomorú, akkor is ott van szemében az erdélyi táj, az erdők zöldje, a virágok színe, az ég kékje, az otthoni ételek illata, a szülői ház, a gyerekkor öröme.
Amikor mosolyog, amikor boldog, amikor szomorú, akkor is ott van a gyermekei boldogsága, a gyermekei örömteli sorsa, amit neki is köszönhetnek.
Összességében boldog, és elégedett.
Ha leszáll az este, ha egyedül marad a szobájában és lefekvéshez készülődik, becsukja a szemét, és arra kéri, a Jóistent repítse vissza álmában Erdélybe.
Mert álmaiban ott szeret lenni.
MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!