Rákosi

 Ötven éve ment el Matyi…. 

        Hogy bírtuk ki ezt a fél évszázadot nélküle? Nem pusztultunk el a bánattól? Hát bizony nem és hogy miért, azt most itt elmondom, a szemtanú jogán. Mert bizony szemtanúja voltam Rákosi Mátyás álszent, ám ugyanakkor ördögi uralkodásának. Ez a csúf, kopasz gnóm, akit szíve mélyén mindenki utált, az ország atyjának nevezte ki önmagát. Csak jobb volt ezt elhallgatni. Mert aki fel merte emelni a hangját, azért már jöttek is az ÁVO emberei. A legaljasabb, szovjet mintára épült rendszerrel tartotta hatalmát. A besúgók tartották a „rendet”…Jobb volt tűrni és hallgatni, mert sohasem lehetett tudni, hogy ki jelent fel.  A kedves házmester néni, a beszédes szomszéd, a szívesen borozgató munkatárs – mind lehetett besúgó. Egy Rákosi vicc, vagy megjegyzés elég volt ahhoz, hogy jöjjenek a bőrkabátosok. Leginkább éjjel jöttek, s ha ilyenkor megszólalt a csengő, akkor jött a „csengő frász” az emberekre. Sohasem lehetett tudni, kit visznek, miért és hová? Annyi biztos, hogy nem nyaralni!

Ki volt ez a szörnyeteg és hogy tudta így maga alá gyűrni az egész országot? Még azokat is, akik bár egy nótát fújtak vele – de talán egy kicsit másként- és így felkeltették gyanakvását és félelmét. Mert bizony Rákosi egész életében félt. De kezdjük az elején.

Rosenfeld Mátyásként kezdte életét Adán. Apja amolyan házaló kereskedő volt, tollat, baromfit és egyéb felhasználható nyersanyagot vásárolt és adott el. Zsidó volt a család, ha nem is vallásos, annyira nem, hogy a papa még a régi családi nevet is felcserélte a „magyarosított” Rákosira. Ezzel együtt Mátyás érezhette az iskolában, hogy társai nem nagyon kedvelték. Matyi a közutálatot úgy próbálta ellensúlyozni, hogy kitűnő tanuló lett. Éles eszű, kötelességtudó volt- és osztálytársai ezért még jobban útálták. Még tanárai sem kedvelték a kisnövésű mindentudót – strébernek tartották.

Az évek múlása nem hozott változást természetében, érvényesülni akart, hát felcsapott kommunistának. Besorozták, kikerült az orosz frontra, fogságba esett és kalandos szökések, menekülések után beállt Kun Béla csapatába, majd szovjet megbízásokkal külföldre ment. A külföldi tartózkodásai alatt nem csak több nyelvet megtanult (stréber!) hanem közismertté vált a nemzetközi kommunista szervezetekben is. A sikersorozat akkor ért véget, amikor ismét hazatért. Azt hitte, hogy a magyarokat is át lehet téríteni kommunizmusra. Csakhogy az államhatóság letartóztatta, perbe fogta és életfogytiglanra ítélte, amiből külföldi kommunista szervezetek hangos tiltakozása és siránkozása, több per újrafelvétel, tárgyalás ellenére is lehúzattak vele 15 évet. Az elvtársak azért gondoskodtak  arról, hogy ne legyen túl rossz dolga odabent. A szegedi Csillagbörtönben Rákosinak a többi fegyenccel ellentétben úri dolga volt. Cellája ajtaja nem volt bezárva, szabadon járhatott a könyvtárba (írnokként dolgozott) és nyugodtan olvashatott, tanulhatott. Életrajzírói egyöntetűen állítják, hogy éles eszű, rendkívül művelt ember volt.  A sors különös fintora, hogy nagy műveltségére börtönbüntetése ideje alatt tett szert.

Az életfogytiglanból úgy lett mindössze 15 év, hogy a nemzetközi kommunista hálózat jóvoltából meg lehetett alkudni a Szovjet Unióval, hogy visszaadja a még 1849-ben zsákmányolt hadi zászlóinkat Rákosiért. Így került Rákosi megint csak orosz földre.

Sztálin egyáltalán nem szerette őt (lehetett ezt az alakot szeretni?), de látta, hogy gátlástalan, mindenen átgázoló ember – igazi kommunista vezérnek való. Volt neki már ebből a fajtából egy egész szép kis gyűjteménye: Gerő, Révai, Farkas, Vas és Nagy Imre- mind csontkemény kommunisták, akik csak az alkalomra vártak, hogy Magyarországot maguk alá gyűrjék.

Nem kellett sokáig várniuk, mert akkor már tombolt a II. Világháború, a német hadsereg Moszkvánál kénytelen volt visszafordulni, megkezdődött a rettenetes veszteségekkel járó visszavonulás. A moszkvai magyar kommunisták hamarosan hazamehettek Magyarországra.

Az antiszemita Sztálin örült, hogy megszabadul ettől a hat tagú bandától – melynek öt tagja izrealita volt, igaz, a hittagadó fajtából. Csak Nagy Imre nem volt az, de gátlástalan aljasságban nem maradt a többi mögött.

Aljasságuk- és általában az egész sztálini rendszer ördögi aljassága – főleg abban nyilvánult meg, hogy soha senki nem bízott senkiben sem. Jó okkal, mert Sztálintól lefelé senki bőre sem volt biztonságban. Figyelték, lesték egymást és amint a legkisebb esély mutatkozott, hogy valakit lebuktassanak (szinte mindig mondva csinált, koholt vádakkal) akkor bizony lebuktatták. A lebukottakat addig kínozták, míg mindent beismertek, s aztán kivégezték legtöbbjüket vagy eltüntették valahol a Gulágban, ahonnan nem volt visszatérés.

1945-ben Rákosi már Budapest határában toporgott, a város bevétele előtt. Első akart lenni (stréber!) ekkor is, had’ lássa Sztálin elvtárs, hogy ő milyen pompásan ellátja hivatását.

Ugorjunk most át egy-két évet és ne kelljen részleteznem az 1945 és 1947 közötti időt. A lényeg az, hogy Rákosi hatalomra jutott, Magyarország vezetője lett, és nem is akármilyen, hanem egyenesen „hőn szeretett”! Ezt harsogta minden irányból a hivatalos propaganda és az ő jóságos sajtfeje mosolygott ránk minden falról, a hivatalokól az emberek otthonaiig..

Új nemzeti ünnepekkel gazdagodtunk: a Felszabadulás (április 4), a Munka Ünnepe (május 1), az Alkotmány Ünnepe (augusztus 20), a nagy szovjet forradalom ünnepe (november 7). Mikulásból Télapó  lett, meg hát lehetne sorolni. Még bizonyos születésnapok megünneplése is nagyon fontossá vált, főleg Sztáliné és Rákosié teljes pompával, felvonulással, díszbeszédekkel.

Néha nézegetem a régi híradók filmfelvételeit, öreg fényképeket és nem tudok napirendre térni afelett, hogy a szerencsétlen, nyomorban élő emberek milyen lelkesen ünnepelték hazánk nagy vezérét és Sztálint. A díszbeszédek alkalmával tapsvihar, ujjongás és hisztérikus kacagás volt a módi. A házak kapuit kidekorálták hatalmas Rákosi, Sztalin, Lenin, Marx, Engels képekkel, vörös zászlókkal, s a buzgóbbak még kiegészítették mindezt Vorosilov, Molotov és egyéb „nagyságok” portréival. A tömegjelenetek kísértetiesen emlékeztettek a háború előtti Nyilas Keresztes gyűlésekre. Akkor is ujjongtak, tapsoltak az emberek. Vajon ugyanazok, akik aztán a kommunizmust dicsőítették?

Minden kétséget kizárva, a legtöbb józan eszű ember tudta, hogy a magyarság nagy bajban van. Pénzteleség, élelem hiány, nyomor szállt az országra. Legtöbbet a parasztság szenvedett – akinek jobb életet ígérgettek és közben kifosztották. A magyar paraszt rajong a földjéért, az állataiért és mindenért, amit keserves munkával szerzett egy életen át, vagy nemzedékeken keresztül. Most aztán Rákosi elvtárs be akarta mindet kényszeríteni a TSzCs-be, megszüntetni a tulajdonjogot és aki nem mutatta a legnyomorúságosabb nyomort, azt kinevezték kuláknak. Nagy mennyiségű terméket kellett beszolgáltatni – magyarán ingyen odaadni. Vérlázító jelenetek keserítették a parasztság életét. Miután már az utolsó zsák búzájukat is be kellett adni az állami  „közösben”, akkor jöttek az elvtársak és még a padlást is kisöpörték, nehogy egy pár szem búza maradjon ott!

Rákosi 60. születésnapját a nemzet tomboló örömmel fogadta, több teherautónyi ajándék gyűlt össze és a dicsőítő dalok, versek tömege szinte szédítő volt. Én magam is láttam az ajándékokból rendezett kiállítást, ahol aztán tényleg volt minden, búzaszemekből formált címer, hímzett sapka (még jó, hogy aki ezt adta, nem került börtönbe. Kopasznak sapka? Csak nem gúnyolódunk?), Lenin szobor meg minden olyasmi, amitől ma már csak forogna az ember gyomra. A szovjetektől gratuláció is jött, ám Sztalin aláírása nélkül. Te jó ég, mit jelentsen ez? Rákosi fogvacogva spekulált.

Itt valami látványos dolgot kell tennem – gondolta. Kémeket kell elfogni, összeesküvéseket leleplezni. Az áruló látványos kivégzése  sem lenne rossz!

Ám a dolgok mégsem mentek olyan símán a „nagy emberek” bűnszövetkezetében. A sztálini iskolát kijárt, Moszkvából hazatért elvtársaknak bizonyítaniuk kellett éberségüket,  lebuktatni az árulókat, az idegen ügynököket és a kommunizmus minden ellenségét. Áldozat bőven kikerült az egyszerű emberek sorából, akiket a több milliónyi besúgó beárult, de ez nem volt elég. Trófea kellett.

A választás Rajkra esett. Nos, őt sem kell szenté avatni, mint ahogy ez egy időben megtörtént, mert ő ugyan olyan, sőt, talán még vérszomjasabb hazaáruló volt mint a kollégái. De ez erény volt a kommunisták szemében, nem bűn. Mi volt hát a „bűne”? Rásütötték, hogy az akkor már Sztalintól különvált Titó ügynöke. Nos, ki volt az egyik fő vádló: nem más mint a derék Kádár János! Rajknak jó barátja volt és így rá tudta beszélni, hogy ismerje el „bűneit”, aztán majd valahogy elkenik az ügyet, a Párt nem hagyja elveszni. Rajk naívul hitt neki.Természetesen elítélték és kivégezték. Kádár jelen volt a kivégzésen.

Ám nem csak őt, hanem párszáz más szerencsétlent is kivégeztek. Lám, lám ilyen hithűek és szorgalmasak voltak az elvtársak, Rákosi Mátyás útmutatása alapján. De aztán váratlan esemény következett: hőn szeretett Joszif Visszaniorovics atyánk beadta a kulcsot. Na, most mi lesz- néztek egymásra a főkommunisták. Mi más, mint szigorúan át kell mindent világítani, felfedezni a sötétben bújkáló imperialista ügynököket és megtisztítani Magyarországot. S hol kell ezt kezdeni? Hol másutt, mint a magunk fertályán – mondá a bölcs atya Rákosi.

Közben, néhány zavaros hónap elmúltával Moszkvában a vérszomjas, szadizmusáról hírhedt Berija vette át a hatalmat. Na, nem sokáig élvezhette. A jól bevált kommunista módi alapján őt is megvádolták és minden teketória nélkül agyonlőtték. Csak köztünk maradjon: megérdemelte! Ekkor jött végül is Hruscsov. Ő is antiszemita volt és robbantani akarta a magyar zsidó politikai „elitet”.

Rákosi hírét vette ennek és törte a fejét, ki legyen a következő áldozat? Péter Gábor az ÁVH rettegett főnöke megfelelőnek tűnt, mert zsidó volt,s ráadásul rettenetes kegyetlenségétől és ármánykodó manipulálásaitól még maga Rákosi is félt. Rendben, legyen ő a következő áruló! Csináljunk belőle szovjet mintára, cionista árulót! Letartóztatták és egy kirakatper eredményeként elítélték, mégpedig életfogytiglani börtönre.

Ezúttal Kádárnak nem volt sok beleszólása a dologba, mert éppen börtönben ült (1951- 1955). Őt is elintézte Rákosi, ő is megkapta a magáét valami zűrzavaros vád következtében. Örülhetett, hogy élve megúszta.

Rohant az idő és Rákosi percei megszámoltattak. Elérkezett 1956. A szovjet vezetés hatására megint szervezkedni kellett. Mit tegyünk,- kérdezték egymástól az elvtársak. Menesszük a Matyit – született meg a közös határozat.

Természetesen ez az oroszok nélkül nem ment volna. De azok hozzájáulása sorsdöntő volt Rákosira nézve. Önkritikát kellett gyakorolnia (ez is megszokott kommunista dolog volt) és azt követőleg lemondani rangjáról. Bele kellett egyeznie, hogy a Szovjet Unióba utazzon, valami nyavalyáját kúráltatni. Summa summarum: soha többé nem térhetett vissza Magyarországra. Pedig nagyon akart, nyaggatta a szovjet vezetőséget, hogy engedjék haza, de azok nem egyeztek bele. Inkább ide-oda költöztették.

Végül tényleg megbetegedett, s nem csodálkoznék, hogy ha majd egyszer kiderül, hogy a jóságos szovjet orvosok is besegítettek egy kicsit. 1971. február 5-én meghalt. Akár hogy is, akár mint is, a nemzet nem borult gyászba.. Kádár nyilván örült, hogy Rákosi nincs többé, nem fenyegette az ő biztonságát egy esetlege sikeres hazatéréssel.

Ám hagyjuk Kádár János történetét egy másik alkalomra.

 Dr. Hangay György