Számtalan nehéz órán, napon, heten, hónapon, éven vagyok túl, de a legnehezebb, a legfájdalmasabb Ausztriában ért. A Romániában ismert elmaradott rémes viszonyok közepette hazatelefonálni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Hiába, hogy a lágerből, és később a kis panzióból is felhívhattuk volna a szüleimet, de nem volt hova telefonálni. Ugyanis nekik nem volt telefonjuk, de más lakásokban is csak ritkán volt található akkoriban, és ha volt is, elképzelhetetlenül kezdetleges technikai paraméterekkel. Azt a dugdosós változatot még Noé is kidobta volna a bárkájából.
Képeslapot, levelet több alkalommal írtam és üzentem is a szüleimnek, de sajnos ezeket „természetesen” nem kapták meg időben. De a telefon! Nagyon szerettem volna, hogy beszélhessek velük, hogy halljam őket, hogy ők halljanak engem, bennünket! Ebben a mai kommunikációra éhes és technikával teletűzdelt világunkban szinte elképzelhetetlen, hogy erre esélyünk sem volt.
Hogyan érthetné meg ma egy fiatal, hogy egy lágerban élve, menekült státuszban, arra várva, hogyan döntenek a sorsunkról, nem tudtunk hazatelefonálni a szüleinknek. Ma, amikor a ceruzavékonyságú mobilokkal egy pillanat az egész, és nem csak hallod, de látod is a „vonal másik végén” lévőt, a 33 évvel ezelőtti helyzet szinte hihetetlen.
Nem tudtam hazatelefonálni, nem tudtam értesíteni a szeretteimet, hogy élünk, hogy nem lőttek le bennünket a határon, hogy a gyerekeink nincsenek valamelyik állam nevelőintézetében. Nem tudtam édesanyámnak elmondani, hogy ne izguljon, nincs semmi baj, jó helyen vagyunk és egészségesek, a sorsunk a legjobb irányba halad. Nem tudtam elmondani még egyszer, még sokszor, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik, és hogy minden követ megmozgatok majd, hogy láthassam őt. Nem tudtam.
Ő pedig odaát, abban a gyűlölt világban nem tudta, hogy hol vagyunk, mi van velünk, hogy sikeresen átértünk-e, hiszen a leveleink sosem értek célba.
A lelkemen ült és a mai napig ül az a súlyos teher, hogy többé már nem tudtam beszélni vele. Az eljövetelünket követő két hónap múlva meghalt, elvesztettem végleg, és engem az utolsó percemig kísért a lelkiismeret furdalás, a tehetetlenség miatti düh, ahogyan évekig kísértett a megbocsátás utáni vágy is.
Hirtelen halt meg, a mentő már nem ért el vele a kórházig. Nem akarok, bár naponta gondolok arra milyen lehetett az az utolsó pillanat, amikor még magánál volt. Csak remélni merem, lesz egyszer az a hely, ahol mindent megbeszélünk, ahol elmeséli, hogy aggódott, de megértett, és mindig velem volt.
Édesapámmal később már volt alkalmunk telefonon beszélni és bár ő is meghalt napra pontosan az édesanyám halálát követő négy év múlva, őt sem láttam már soha többé.
Mindenféle törvény keresztezi az utunkat. Az életé, a számoké, a sorsé. Édesanyám egy hirtelen rosszullét után a mentőben november 7-én halt meg. Édesapám egy hirtelen rosszullét után a mentőben november 7-én halt meg. Érted ezt? A temetésük napja is ugyanaz volt négy év különbséggel. Ez alatt én a világ másik felén éltem, én, aki eljövetelem után már sosem láttam őket sem élve, sem halva, sehogyan sem. Tizennégy évnek kellett eltelnie, amikor végre a lányommal együtt elmentünk „hozzájuk”. Akkor temettem el őket igazán. Hiszen én nem láttam őket csak életükben, így nekem ők mindig éltek.
Amikor elmentem „hozzájuk”, az utolsó együtt töltött napunk után tizennégy évvel, gyönyörű július volt.
Lépkedtem a sírjuk felé a napsütésben, a temetőben mindenfelé akácfák, és abban az édes akácillatban végigsírtam az utat. A szél súgta, vagy talán valahonnan jött az üzenet, hogy nincs baj, hogy a megbocsátás már rég az enyém, hogy arra talán nem is volt szükség, hiszen nincs is miért.
Nem tehettem róla, hogy akkor mennem kellett, és hogy nem tudtam jönni a kellő időben. Nem én tehettem minderről. Mire a sírhoz értem megnyugodtam, helyre állt a lelki békém és az olyan nagyon kívánt megbocsátás abban a régi otthont idéző akácillatban, megérkezett. Mást nem is akartam, nem is akarhattam.
Ott álltam a lányommal a sír mellett, és ezer pillanat, ezer emlék tolult elém.
Én, aki kis súllyal született apróság voltam, akiért nem sokat adtak volna az orvosok, akiről azt mondták „lehet, hogy megmarad”, akinek a világon mindent megadtak a szülei, a kevésből is a legtöbbet, ott álltam „előttük”.
Nem hallhatóan, de mégis magamban kimondtam: „Ugye nem csalódtatok bennem? Ugye az az életet választó, erős, életképes kisbaba, aki voltam, megérdemelte ezt az életet?”
MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!