Kovács Hédi: Végtelen utazás

A könyvről

 Magyarok. A világ minden táján ott vagyunk, nekem volt szerencsém néhányukat Ausztráliában megismerni. Megismerve őket, nem csak a tények, de a lelkük is ott „állt” előttem és megannyis sors, lelket gyötrő apró részlete jutott eszembe, amikor megírtam ezt a könyvet. A könyv alapját egy találkozás képezte, amikor 2018 nyár végén kaptam egy felkérést, hogy készítsek riportot a Gödöllőn fellépő Brisbane-i Magyar Színtársulat egyik főszereplőjével, a társulat motorjával, Sipos Ikával és egyben nézzem meg az előadásukat.

Akkor, a Gödöllői Királyi Kastély felújított barokk színházában különleges élményben volt részem.  Bevallom nem készültem ilyen remek előadásra, milyen az ember, ha valami amatőr, akkor azt olyannak is várja.

Akkor ismertem meg Ika-t, akivel aztán távoli, de bizonyos értelemben mégis közeli barátságot kötöttünk. Ha hivatalosan akarom megfogalmazni, akkor az Ika-val való beszélgetéseink alapján készült a könyv, és az ő története köré gyűlt a többi, szintén Ausztráliában élő magyar történetének egy-egy rövid, sorsfordító részlete.

Persze mennyi minden más is előkerül egy beszélgetés során! És mennyi minden előkerül az emlékek közül, a történetek írása közben! Ez mind ott van a könyvben.

Én pedig?

2000-ben úgy gondoltam, hurrá, enyém a világ, Sydney-ben fogok élni én és a gyerekem, halleluja! Nem tudom, hogy végtelen álmodozásaim közepette, szerepelt-e a gondolataimban az áldozatvállalás, a lemondás, a honvágy, az erő, a kitartás fogalma, melyek egy átlagosnak mondható kivándorlásra is jellemzőek.

Gondoltam-e arra, hogy mivel jár egy másik országban való letelepedés a hivatalos papírok beszerzésén túl? Álmaimban a történetnek mindig csak az eleje volt meg, az indulás, és az érkezés részlete, de már tudom, sosem jutottam el még tervezgetésben sem, a végleges letelepedésig.

Ma már azt is tudom, belőlem minden hiányzott, ami az ebben a könyvben szereplő nőkben és férfiakban megvan, az, ami mindegyikük természetében, viselkedésében, tulajdonságaiban ott van. Az alkalmazkodás, a tűrés, a soha fel nem adás művészete, a túlélés érdekében való helyzeteken, történéseken való kényszerű túllépés, sőt maga a túlélésért való küzdelem, az erő, az energia egy olyan terv megvalósításáért, amit kitűztek maguk elé.

Hát valahogy így! A könyvben szó esik Sipos Ika-ról, néhány nekem kedves, kint élő magyarról, név nélkül természetesen, és rólam is, hiszen nyakig benne voltam én is ebben az „Ausztráliába mentem, játékban”.

Részletek Ika történetéből 1. 

 „Játék” az indulással

Játszunk most egy olyan játékot, amely nem lesz túl könnyű. Eleinte könnyűnek tűnik, de ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre nehezebb. Nem csak a képzeletbeli bőröndöd, de a játék is, a lelked is.

Tegyük fel, valami oknál fogva úgy döntesz, nem maradsz tovább abban az országban ahol eddig éltél, helyette az ismeretlent, az újat, a jobb vagy szabadabb életet, a lehetőségeket választod.

A világ legtöbb országában ma mindenki oda és akkor megy ahova, és amikor csak akar. Csupán egy gondolat vagy hirtelen jött motiváció, ami miatt fogod magad, veszed a gurulósodat, és már pakolsz is.

…Ebben a „játékban” nem a „most” van. Képzeld magad egy olyan világba, amikor nem csak úgy kapod a bugyrod és elindulsz, hanem a régi szóhasználat szerint disszidálsz, illegálisan kivándorolsz, hontalanként, jó ideig menekültként kapkodod a fejed, és próbálsz lélegzethez jutni, néha fullasztó élethelyzetekben.

…Ebben a „játékban”, valamikor a rendszerváltás előtti időben vagyunk, már meg van az útleveled, meg vannak a jegyek, és csak a hozzád legközelebb állók tudják, hosszú időre mész, sokáig nem látjátok majd egymást.

Állj meg a lakásod egy pontján, és nézz körül!

Gondold végig, ha most indulnál, bárhova a világba, és nem vihetnéd magaddal csak a legszükségesebbeket, hogyan csomagolnál? Van egy sima bőröndöd kerekek nélkül, amit majd cipelhetsz, és van a füles sporttáska, amit felvihetsz a gépre. Semmi komolyabb cabin baggage, és hol van még a laptoptáska, a benne lapuló egyre kisebb gépeddel.

Az arcodon a soha le nem fagyó „éppen nyaralni indulok csak” mosoly, amiből semmi sem igaz, hiszen nem jössz vissza, de nem szabad elárulnod magad.

Mit tennél a bőröndödbe? Nyisd ki a szekrényajtókat, nézd át a könyveidet, azokat az emlékeidet, amelyek ott gubbasztanak a polcokon, és jó ideje veled élnek.

Válassz, és vidd, vagy búcsúzz el tőlük, lehet örökre!

A komódon a nagypapád régi cigarettatárcája.

Még elfér a csomagban?

Értéke elsősorban, annak van, amit el tudsz majd adni, amiből először jegyet veszel, repülőjegyet talán, amivel tovább tudtok utazni, ételt talán, vagy talán ebből lesz az első pár cipő.

A rengeteg fénykép közül mit vinnél magaddal? Hiszen abban a régi világban nincs digitális fényképezőgép, ami sok ezer fényképet őriz, nincs maroknyi kamerád, amin viszed mindenki mosolyát, a régi helyeket, a barátok üdvrivalgásait.

Nincs internet, hogy a „felhőbe” pakolj még több képet és videót, fájlt és beszkennelt anyagot a múltadról, a jövődhöz. Mindössze néhány sebtében felkapott, vagy jó előre kiválogatott fénykép csúszik be a notesz lapjai közé, vagy a pénztárca rekeszeibe. 

Nincs mobilod, hogy még az utolsó lehetséges percben is felhívj valaki neked nagyon fontosat, és hogy még egy utolsó képet készíts a kifutópályáról. Minderről szó sincsen.

Ebben az időben most magányos és elveszett vagy, de bátor és merész.

Külön szívfájdalom, hogy mi lesz a rengeteg tárggyal, ami marad? A könyveid, a dédi vázája, a nagyi varrós doboza, az a kényelmes hintaszék, amit tavaly szereztél be, egy fél vagy akár egy egész élet „gyűjtései”, a felmenőktől megörökölt emlékek.

Nagymamád emlékkönyve veled menne? Benne még a nagyapád beírása, azok az édes kis szerelmes kriksz-krakszok.

Lehet, hogy a nagyi varrókészletéből elvinnéd, azt a kis gyűszűt, ami mindig az ujján volt. Kis helyen elfér, nincs értéke legfeljebb neked, de vele jön az ő érintése.

Mosolyogj, az arcodról ne lehessen leolvasni az izgalmat, a rémületet, a fájdalmat, mert bár jobb élet vár rád, és igen, itt ez a mostani, ez a rossz, de mégis annyi minden szép marad itt vele.

Itt marad a sárgabarack, a nyári eper, a kapros tökfőzelék, és a túrógombóc. Itt maradnak a folyóparti séták, a lépteitek nyoma, itt marad az első szerelem érzése, a kórház folyosója, ahol először pillantottad meg az újszülött fiad.

A régi festmény a falon marad a többivel együtt, az a szép blondel keret is, hiába, hát hova férne? Kié lesz, ki kapja, ki viszi, kinek a lakását díszíti majd? Jobb bele se gondolni!

A konyhaszekrényt, és a vitrint ki se nyisd! A bögrék és csészék, mindről tudod mikor kivel vetted, honnan érkezett a háztartásba. Régi porcelánok, kis ezüsttalpas kristálypoharak, kettő törött, de a többi? Minden marad.

…A tárgyaknak is van lelke. Erre most ne gondolj, mert megőrülsz! Neked és a családodnak van lelke, erre kell gondolnod, és arra az indokra, amiért nekivágsz.

…Különös „játék” ez, hiszen arra is kell gondolnod, vajon milyen lenne az utolsó szeretteiddel együtt töltött ebéd, hogyan ölelnéd át a szüleidet, mit mondanátok egymásnak?

Most szinte elképzelhetetlen, hogy valami háborús körülmény, politikai felfordulás közepette, megnyomorított önbecsüléssel verekedd át magad és a családod a határon. Ma minden más, de évtizedekkel ezelőtt?

Akkor kezded megérteni annak a sok magyarnak és minden más nációnak az életét, akik annak idején útnak indultak, amikor eljátszol a gondolattal, hogy magad is végigveszed az összes stációt.

Hogyan élték meg azok, akik nem ebben a modern világban indultak el, hanem anno 30-40 évvel ezelőtt, talán még előbb, egy sokkal, nehezebb batyuval.

Abban a batyuban nem csak tárgyak voltak, más is húzta a vállukat, és vitték, sokszor éveken, évtizedeken át.

Van, aki még ma is viszi.