A koronavírus árnyékában

2020. A teljesség éve, ha a numerológust kérdezem. Mindent összevetve ez igaz számomra is.

Az új év reggelén a Melbourne-től pár órányi vezetésre fekvő Raymond Island-en, ahol barátainkkal nyaraltunk, vastag füst mögé bújt, baljós szürke-narancsszínt öltött a nap és nyugtával sem dicsértük. Otthonok, háztájak, bennvalók égtek körülöttünk. A tűz rossz helyre rakatott, ez egyszer, amikor leköltözött az égről. Mintha ez adta volna az egész év alaphangját.

A kedélyünket kellett volna fűtenie valamiféle metaforikus tűznek, hogy erőt adjon álmodni, tervezni, elindulni, véghez vinni majd méltón ünnepelni. Hogy erőt adjon újrakezdeni. Ezzel szemben álnok módon hátulról támadott, fenyegetőn robbant be az életünkbe és az aggodalomtól vérvörös tekintetünkbe. Nem is tudom mikor szusszantunk föl, na ezt is megúsztuk.

Pár hétre rá, hogy a koronavírus először került szóba köreinkben, az üzletekben megüresdő polcok az 1980-as évek Romániáját, a kicsi erdélyi bányászváros “alimentáráját” juttatta eszembe, a szorongást a gyomromban és azt, hogy újra éhezni, fázni, nélkülözni és hallgatni fogunk.

A szomszédommal beszéltem erről. Ő derűlátón, én nem. Ő fiatal és itt született, én nem. Nem ábrándítottam ki.

Aztán egyszer az üzletben valamit éppen “osztottak” és ott maradtam sorban állni. Közben beszélgettünk a sorban állókkal. Nagy megnyugvással állapítottam meg, az ad-hoc összeverődött emberek egészséges, jó humorral, emberséggel oldották a helyzet feszültségét. Talán, ha igazán egymásra vagyunk utalva számíthatunk is egymásra – gondoltam, amikor az eladók közölték nem jut mindenkinek a várva várt áruból, megkérnek bennünket rászorultság szerint állni. Már-már el akartam kullogni, hogy majd holnap újra próbálkozom, amikor az egyik nő megragadott és magas hangon “eszembe juttatta” nekem is ott a kisbabám az autóban. Pillanatnyi tétovázás után “eszembe is jutott”. Valóban,  néztem körül a jórészt nőkből álló kis csapaton, akik mindenikének, csodák csodája, egy vagy több kisgyermeke bömbölt az autójában. Neked is van egy… Idős édesanyád csak van, nemde? Sugallták páran. Belementem.

Árucikkeinket egyöntetű diadalmenetben szállítottuk a pénztárhoz.

Az akár mókásnak is vélhető déja vu megerősített az emberekbe vetett hitemben. Mert itt arról volt szó, hogy az egymásra figyelés óhatatlan. A nagy bizonytalanságot túl kell élnünk és jó ha vannak testi, lelki, anyagi és emberi tartalékjaink.

Tiszta a levegőnk, a vizünk, van födél a fejünk fölött, nem fázunk és nem éhezünk, itt vagyunk családként egymásnak, mély és értékes baráti kapcsolatokat ápolunk, a szomszédjainkkal jól megvagyunk. Munka is van. Ez lett a mantrám miután egymás után többször is lezártak. Meg-megrohantam a közeli gyógyszertárakat, a vitaminokat ma is szedjük. Elolvastam mindent, amit a böngésző algoritmusa felém sodort az interneten, néhány podcast rendszeres hallgatója lettem. Mind a jelenlegi helyzetet járta körül, különböző megközelítésből és kommentárral. Anélkül, hogy bármelyik narratíván megállapodtam volna, hiszen az információ és a félrevezetés kombinatorikus robbanásszerűen vált összetetté nap, mint nap, azt gondoltam egyelőre csak azzal foglalkozhatom, ami kezem ügyében van és nem kesergetem magam olyan dolgokkal, amelyek túl távol vannak tőlem vagy nem relevánsak. Barátságos de elég erőfeszítést igénylő napirendet alakítottunk ki. Korán keltünk, heti ötször-hatszor, harminc-negyven percen át tornásztam a leányunkkal, majd szertartásosan ebédeltünk és rendszeresen gyalogoltunk. A máskor kihalt bokros, a teniszpálya tele volt friss levegőre, mozgásra vágyó emberekkel. Az utcánk reggeltől estig gyermekzsivajtól volt hangos. Egy faragott pad készült először az egyik ház elé, aztán homokozó került melléje és kosárlabda háló. Fiatal szülők és gyerekeik. Maszk mindenikünknél kézügyben. Ritkán föl is tettük.

Ideidéztük Káiroszt.

A vírus távol és kint maradt. Életkorunk és az évszak a befele fordulásnak kedvezett. Annak, hogy megmozgassunk bent bútorokat, leporoljunk, szellőztessünk, szelektáljunk, ablakot pucoljunk, hogy a legsötétebb sötétben megszülető fény eláraszthassa otthonunkat. Hesztia állhatatos energiája a feje tetejére állt merkuriális, hirtelen változó valóságra fittyet hányva nem engedte kialudni a kandallónkban a tüzet, ami mellett jól esett estvélkedni.

Július táján kóbor macska mama kölykezett be a házunk alá. Az egyik kölyket egyenesen a szomszéd csapdájából vették örökbe. A másik egy este a verandánkon odagomolygott a férjem lába elé, megtorpantotta a lépések ritmusát, elállta a talán gondterhes ballagás útját és minden erejével a bizalmat gerjesztő sétáló tudomására hozta, hogy ő bizony kicsi, fázik, éhes és egyedül van ezen a nagyvilágon. Értettünk a szóból, mert nyávogni akkor még nem tudott. Azóta Gombóc, a Nagy Bárduc, a legemlegetettebb, legdédelgetettebb családtag. A legyektől nem fél. Egyáltalán.

Lassan-lassan aztán a sötétben ápolt életünk tavaszodni kezdett. A barátnőm saját készítésű maszkjainak színe is erről szólt. Ahogy melegedett az idő készen álltunk a világra, hogy elibe menjünk még a bizonytalanságnak is. A drákói szabályok kifulladtak és elpetyhüdtek. Társadalmi életünket megsínylettük ugyan de mi tagadás hosszú idő óta először nem húztuk el az influenzát. Rég nem éreztem magam ilyen jól a bőrömben!

Szó szerint ezt mormoltam elhűlve a doktornőnek is október nyolcadikán, amikor egy rutinosnak indult vizsgálat eredményeként a legrettegettebb diagnózisról tájékoztatott. Kétség és apelláta kizárva. A közlés súlya megrendített. Ezen a narratíván nem lehetett meg nem állapodni. Ezt tudtam. Minden kimondott szó bonyolult de szükséges információ volt, olyan ami csak rám vonatkozott abban a pillanatban. Nekem szólt a váróteremben az egyik nő könyvéből félszemmel fölkapott Brené Brown idézet is. A sorsomat eldöntő kezelő szoba küszöbén eszem visszhangozta: Courage is contagious. A bátorság ragályos. Egyszerre gyorsult föl és lassult le minden bennem, körülöttem. Fölfogtam mit mondanak nekem, észrevettem a felém forduló aggódó arcokat és könnyekkel válaszoltam az együttérző kézszorongatásokra. De legfőként éreztem a mindennél fontosabb törődést. Próbáltam megjegyezni a nővérek, orvosok neveit, csak némelyikükét sikerült. Ők viszont, bár nem az anyanyelvemen, mindannyian a nevemen szólítottak és el tudták hitetni velem, akkor és ott én, az én egészségem, gyógyulásom a legfontosabb számukra.

A törődés lett a fejlemények vezérfonala. Mindenfelölről a szakmai kompetencia és az élvonalbeli orvosi fölszereltség mellett tapinthatóként tapasztaltam az összes egészségügyi dolgozó törődését. Nem a diagnózis, nem a kikerülhetetlen tények, a kezelés mibenléte, lefolyása és következményei ríkattak meg ismételten, hanem az, ahogyan nem volt mindegy nekik. December tizenhetedikén műtöttek. Másnap valaki, egy alapítvány küldönce, egy kis csomagot hozott be a kórházi ágyam mellé. Meg sem tudtam köszönni, mert alva talált. A kis csomagban olyan apró figyelmességeket találtam, amelyeknek ma is örvendek.

Anna egy vasárnap délben vett át a reggeli szolgálatos nővértől. Maszkja és szemüvege mögül egy fáradt, együttérző ember nézett rám. Azt a fajta nőt láttam benne, akinek nem idegen a házi munka, aki mellett talán apró gyermekek szaladgálnak odahaza, akinek nem hiába tanítaná meg Hamvas Béla indián meséje a kosárfonást. Bár minden mozdulata szakavatott volt úgy éreztem emberi, női kapocs köt össze bennünket. A kórházi cucc szükséges de másodlagos lett. Anna, amint félretehette az elektronikus fölszereléseit, engedélyünkkel föltépte az ágyunkat elválasztó, szigorúan összehúzott, sötét függönyöket, szappanos vízzel jött-ment, ágyakat húzott, tiszta, vasárnapi köntösökkel mosolyt osztogatott, törölgetett, fésült és beszélt. Mire végzett, ropogósra mosdottan néztünk egymásra  sorstársaimmal és elkezdtünk beszélgetni. Ki-ki saját fájdalma alól, a jól bevált védő mechanizmusok nélkül. Valahonnan zeneszó is hallszott. Közben úgy véltem maga Anna is megváltozott. Csak azt nem tudtam mi változott rajta. Töprengnem kellett. Miféle katarktikus csoda ment itt végbe? Hogy nem vettem észre, hogy Anna ilyen szép? Különösen a mosolya! A délutáni napfény lenne? Nem egészen. Aztán rájöttem: levette a maszkját! Mindannyian levettük.

Épülőfélben vagyok és jól érzem magam. Ez hála. Ez kegyelem. Drasztikus utókezelésre nem került sor. Ahogyan ezt írom is minden sejtemben érzem. Élnem adtak.

A műtét után minden mozdulatom kiszámított, óvatos és éber. Éber, nyugodt és figyel egyik felem, akire nemrég ébredtem, akit  szavakkal nem tudok kifejezni. Henry Corbin Angyala ez talán, a Mundus Imaginalis, a Magam, ahogy Carl Gustav Jung mondaná vagy néhány helenisztikus tradíció Isteni Kettőse, aki egyszerre vagyok és nem vagyok? A híd, a dialógus, a tengely, ami összeköt azzal az Önmagammal akivé folytonosan válok? A szimbólum, amit látok és amin keresztül látok? Nem tudom. De itt Vagyok. Megvágattatam, összevarrattattam, sajgottam, sírdogáltam. És hálás vagyok, örülök, csetlem-botlom, eszem, iszom, bóbiskolok. Szeretni és élni vágyom.

A fölépülés meditatív csendje még két képpel ajándékozott meg. Az egyik a tündérmeséktől, a másik egy japán művészettől jött hozzám. Mind a kettő az eltörött darabkák különleges megjavításáról, valamint a sebek, a törésvonalak kihangsúlyozásáról, ennélfogva transzcendens funkciójáról szól.

Itt tartok most. Kisebb közösségem mindebben a megtartó erőm. Erről a legnehezebb beszélni. Minden, aki vagyok csak velük kapcsolatban nyer értelmet. Ők a szeretteim, szurkolóim, a támaszom, akik figyelmükkel, figyelmességükkel, imáikkal, gondolataikkal, elemózsiás kosaraikkal tartanak, hogy megtarthassak. Hogy megtarthassunk egymásért.

2021. A koronavírus árnyéka átnőtt erre az évre is. Még egy árnyék amellyel számolnunk kell. Alatta saját halandóságomat kontemplálom. Ezzel együtt mindenkiét, ezzel együtt közös valóságunkat, ezzel együtt azt, hogy ami jön, annak jönnie kell. Azt is gondolom valóságunkat bizonyos mértékben képesek vagyunk alakítani és az visszahat ránk. Rajtunk múlik milyen jelentést és értelmet tulajdonítunk mindannak, amit teszünk, ami velünk és világunkkal történik. Van-e, kell-e lennie megfelelő nyelvezetnek mindezt kifejezni? És melyik az a nyelvezet, kifejezésmód, gyakorlat, szertartás amelyik immár nem a győzelem Istennőjének, Nikének kedvez? Nem az egyén hősies de elszigetelt diadalmának. De kedvez egy életbarát, értékeit nem csak megvalló hanem azokat meg is élő közösségnek, mely verseny helyett együttműködést, fogyasztás helyett alkotást, a dolgok ápolását választja, maszk helyett felebaráti jobbot, oltás helyett egyéni és kollektív immunrendszerének a megerősítését. A dolgok helyett az embert, a birtoklás helyett a létezést, elszigeteltség helyett az összetartozást.

Megöregedtem ez a pár hónap alatt, az utca banyája, fekete macskánkkal a nyomomban, róvom egyre ügyesebben körbe-kereken az udvarunkat vagy ínycsiklandókat üldögélek a fügefáink árnyában.

Meg is fiatalodtam, mert valaki, aki valamilyen értelemben lényegesen más, ébredt föl a mély és hosszantartó elérzéstelenített altatásból. Ki ő? Mire tanít? Még nem tudom, de figyelek.

Jel, utalás, szimbólum akárhonnan jöhet. Még a ház aljáról is.

Hermann Emi

2021. február 5., Melbourne