Józsa Erika: AZ UTOLSÓ REPÜLŐ

Ha a Magyar Élet az utolsó lap a földgolyón, amely eddig egy sort sem írt a Korona vírusról, nyomós oka kell legyen. Nyomós és egyszerű: a weblap szerkesztője maga is beakadt a fogaskerekekbe, melyek immár útjainkat, tetteinket, mozgásunkat és puszta létünket uralják, őrölik, forgatják, felülírva eddigi életünk szokásait és szabályait, mindent, amit normálisnak neveztünk.

Február elején utaztunk el férjemmel Európába. A kínai krízis már kitört, baljós sejtelmekkel jegyeztem meg induláskor: remélem, hogy vissza is tudunk majd jönni.
Alig hat héttel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy a világ teljes civil légiforgalma leálljon, hogy az összes üzlet, étterem, kávézó, mozi, színház bezárjon, hogy bezárjanak az iskolák és egyetemek, hogy hazaküldjék a dolgozókat a munkahelyekről, hogy a puszta túlélés lesz a tét, aminek legbiztosabb módja a teljes elzárkózás embertársainktól
Katasztrófafilmek forgatókönyvírói megirigyelnék a gazdag fantáziát, mely ezt a sztorit kitalálta.
S lám, itt vagyunk egy budapesti szállodában s hitetlenkedve hallgatjuk, amint Orbán Viktor miniszterelnök bejelenti az országos veszélyhelyzetet. Március 11-ét írunk, egy hónapja érkeztünk ide és mindezidáig egészen normálisnak tűnt minden. Az első megbetegedések megjelentek ugyan, de számuk jóval alulmaradt a többi európai országén. Igy a veszélyhelyzet bejelentése váratlanul jött.
Előző este még színházban voltunk, a Nemzetiben láttuk a Kaláka együttes és Bogdán Zsolt kolozsvári színművész Kányádi Sándor verseiből összeállított műsorát. A terem rogyásig tele volt.
Egy héttel korábban a Magyar Filmgálán, szintén teltházzal volt jelen a művészvilág színe-java.
Március 7-én pedig unokahúgom esküvőjén, lakodalmán mulatott együtt vagy  száz rokon és barát. Az utolsó lakodalom, az utolsó filmfesztivál, az utolsó színházi előadás….Végülis szerencsések voltunk.
A tévében napról napra újabb és szigorúbb bejelentések. A visszatérő motívum: vigyázzunk az idősekre. Szinte minden intézkedés erre összpontosít. Ne menjenek ki a házból, szervezzék meg ellátásukat, a család se érintkezzen velük, hagyják az ajtóban a bevásárlást. Az iskolák bezárása kapcsán is hangsúlyozzák, ne a nagyszülőkre bízzák a gyerekeket. Az iskolabezárás különben egyik napról a másikra simán átváltott a távoktatásra.
A napról napra pontos időben megtartott tájékoztatók, a betegek számának mérsékelt növekedése, az adatok nyilvános kezelése, a rendelkezések érthető magyarázata arra utalt, hogy a vezetőség tudja mit csinál, a védekezésben egy lépéssel előrébb van mint más országok, igy ha valahol, akkor Magyarországon lehet a lejobb esélye valakinek átvészelni azt, ami jön.
Nos, menni vagy maradni?
Harmincöt évvel ezelőtt meg kellett hoznunk ezt a nehéz döntést. Most ismét el kellett döntenünk: maradunk otthon, barátokkal, akik felajánlották befogadásunkat bármilyen hosszú időre, ahol máris elszigetelve, viszonylagos biztonságban voltunk, vagy kockáztassuk meg a repülőutat, egybezsúfolva többszáz ismeretlennel, a bizonytalanságot, hogy egyáltalán nem maradunk-e valahol félúton?
Európa, a nagyvilág, látványosan darabokra hullott egy röpke hét alatt.
Az otthon, az igazi otthon, ahol fiaink várnak ránk Ausztráliában, Sydneyben van. Az ösztönünk azt diktálta: menjetek haza, most mindenkinek otthon a helye. Igen ám, de a légitársaság, amelyre jegyünk szólt zárt ajtókkal fogadott, amely mögül kelletlenül megadott egy telefonszámot.
A világkrízis kellős közepén egy rögzitett üzenet annyit közölt, hogy hétfőtől csütörtökig van telefonszolgálat. Lévén péntek este, meg kellett várnunk a hétfőt. Nos, a telefonszámon továbbra is automata szöveg válaszolt.
Időközben Magyarország lezárta a határait, csupán hazatérő magyar állampolgárokat engedtek be. A határátkelőkön 60, 80 kilométeres sorok alakultak ki. Olaszországból hetvenezer román vendégmunkás igyekezett hazafelé, többezer bolgár szintén Magyarországon keresztül utazott volna haza. A hirtelen határzárlat útközben érte őket. Végülis humanitárius folyosót hoztak létre, amelyen keresztül az éjszakai órákban átkelhettek Magyarországon. A sorok lasanként csökkentek, aztán bejött a teljes EU határzár: csupán saját polgárait engedi már be az Európai Unió.
Ne feledjük, a török-görög határon összezsúfolódott tízezreket sem, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy megrohamozzák Európát. A határ-zárak a járvány megfékezése mellett ennek az erőszakos bevándorló rohamnak a megállítását is szolgálják.
Ausztrália nem éppen prioritás a magyar tévéhíradókban, inkább fiainktól tudtuk meg az ottani fejleményeket. Sürgettek: jöjjünk minél hamarabb, mert megszűnnek a járatok.
Létezik? Hogyhogy megszűnnek?
Azonnal döntünk. Pillanatok alatt egyetlen vágyunk hogy hazaérjünk, bármekkora kockázatot is vállalunk az utazással.
Feladom a harcot a visszautunk évényesítéséért, vasárnapra, március 22-re megveszem az új jegyeket egy másik  légitársasággal! Megnyugszunk, hiszen megvannak a jegyek. Csütörtökön egy barátnőm megjegyzi: nem lenne jobb hamarabb elmenni, nem kivárni a vasárnapot? Hát, ha valami változás lenne, biztos értesítene a légitársaság s áttennének egy másik gépre, mondom. Azért mégis belenézek az interneten a foglalásunkba, biztos ami biztos! Hát, irgalom atyja ne hagyj el, a vasárnapi járat egyszerűen eltűnt a menetrendből! Villámgyors telefon a légitársaságnak  (ennek szerencsére szolgálatban voltak a telefonistái) – semmi magyarázat. De áttesznek hétfőre. A legutolsó járatra.
Rendkívüli erőfeszítéssel csütörtökön sikerül mégis két helyet szerezni péntekre. Percek alatt csomagolunk össze.
A repülőút maga szürreális, irreális és még féltucat jelző ráillene. A Ferihegyi reptér üres, a mienken kívül alig egy-két gép indul még.
Arra számítottunk komplikált procedúra vár ránk, hiszen kötelező „önkéntes” karanténba kell vonulnunk Ausztráliába érkezésünk után. Furcsa módon azonban senki nem érdeklődik, nem ellenőrzi az utasok egészségi állapotát.
A gépen kiosztanak ugyan egy ismertetőt a sertés-vészről, arról, hogy milyen élelmiszert tilos behozni, a korona vírussal kapcsolatban azonban semmit. A személyzet nem reagál a köhögésekre sem, nem is figyelmezteti az illetőket, hogy viseljenek maszkot. Szinte az egész gép maszkot visel, érdekes módon csak azok nem akiknek kellene. Klóroldatba mártott törlőkendőkkel fertőtlenítek minden felületet, amihez hozzáérhetünk. (Köszönet Éva doktornőnek aki beszerezte számunkra, miután az üzletekből minden fertőtlenítőszer eltűnt.) Alkoholos fertőtlenítésre viszont megteszi a szilvapálinka, repülős-standard decis adagban. A kettő együtt sajátos aromával tölti meg az utasteret…
Végre megérkezünk. Várjuk, hogy na most jönnek majd a lázmérőkkel.
Nem jönnek. Csupán egy űrlapot osztanak ki mindenkinek kiszálláskor.
Mehet ki merre lát. Egy repülőnyi utas, egyenesen Sydney sűrűjébe.
Ennyivel el lennének itt maradva ahhoz képest amit Magyarországon tapasztaltunk?
Másnap aztán jönnek itt is a bejelentések. Csakhogy egyet mond a szövetségi  kormány, külön-külön mást az államok. Itt bezárják az iskolákat, amott nem. Nyitva lesznek ugyan, de a szülők döntése, hogy otthon tartják a gyereiket vagy sem.
Az öregekről, akik számára ez a vírus halálos, egy árva szó nem esik. Jó három órán keresztül mennek a bejelentések, a szövetségitől a különböző államok egymástól javarészt eltérő intézkedéseiig, de arról, hogy az idős embereket hogyan óvja a társadalom, a világon semmi nem hangzik el.
Aztán jön a nagyágyú: egyetlen bejelentés és félmillió dolgozó egycsapásra munkanélküli lesz! Hatalmas sorok a Centrelink hivataloknál, az újdonsült munkanélkülieknek személyesen kell megjelenniük. A régiek, a krónikus munkanélküliek ellenben automatikusan megkapják majd a megemelt járadékot. Ezt sem könnyű megérteni, hiszen ők már alkalmazkodtak, számos más járadékot, szolgáltatást megkapnak. Azoknak, akik ma elvesztették a munkájukat lakbért, részlettörlesztést, a fizetésükhöz mért életforma fenntartását kell valahogy fedezniük, s napokba telhet míg eljutnak az ajtóig, hogy kérelmüket egyáltalán beadják. Magyarországon a legtöbb munkahely az otthonról dolgozást ajánlotta fel minden olyan ágazatban ahol lehetetett. Továbbra is kapják a fizetésüket. Nem zártak le válogatás nélkül egyszerre mindent. A bankhitelek, kölcsönök törlesztését pedig 6 hónapra felfüggesztették. Ott a turizmus, vendéglátóipar, szórakoztató-ipar mellett legtöbb vállalat zárt ajtók mögött tovább működik (működött még mikor eljöttünk).
Itt meg teljes a pánik és a káosz. Mi meg csak ülünk itt tehetetlenül a kötelező önkéntes vesztegzár alatt.
Tegnap a fiúk bevásároltak számunkra. Ma megszűnt az ő munkahelyük is. Legközelebb mi kellene bevásároljunk majd nekik…
Tartjuk a távolságot. Üvegajtón keresztül, vagy kint az udvaron szabad levegőn méterekre egymástól beszélünk velük. Sem átvenni, sem átadni nem szeretnénk egymásnak valamit, ami alattomosan, tudtunkon kívül ott lappanghat bennünk vagy bennük.
Amint felszáll innen is az utolsó repülő, akkor lesz csak igazán sziget ez a mi nagy szigetünk! Elszakítva a világtól, akár a Cook kapitány előtti időkben, magunkra leszünk utalva. Addig, amíg a covid 19 ellenszerét meg nem találják tartjuk majd a távolságot egymástól. Mániákusan percenként mossuk a kezünket és fertőtlenítünk mindent magunk körül. Beidegződik a rutin, megváltozunk.
Mindenki egy-egy sziget.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól” – John Donne.
Ernest Hemingway Akiért a harang szól című regényének mottója a fenti idézet, melynek üzenetét magammal viszem az én kényszerű szigetemre: „Így vagy úgy, egy embernek önmagában semmi esélye sincs.”